Levente, Irén

Távoli zongorahang

2003.07.11. 00:00

Programkereső

Sokak számára felejthetetlen az a hatvanas évekbeli hangversenysorozat, amelyen Bartók három zongoraversenyét Sándor György, Szvjatoszlav Richter és Fischer Annie játszotta az Állami Hangversenyzenekar élén, Ferencsik János vezényletével. A felsorolt óriások közül ma már csak Sándor György él, a világszerte tisztelt virtuóz zongoraművész, a Juilliard School tanára, akinek a pályafutását a Liszt Ferenc Zeneakadémián még Bartók Béla és Kodály Zoltán indította el.

New York-i otthonában kerestük fel a kilencvenegy éves, megnyerően elegáns, rendkívül kellemes modorú művészt, hogy életéről, pályájáról, a világpremierekről, a bartóki hagyományokról és a magyar kötelékről beszélgessünk.

Koncertezni 1937-ben kezdtem, Magyarországra 1938-ban egy észak-európai turné után tértem vissza, éppen akkor, amikor Ausztriában az Anschluss történt - meséli Sándor György. - Rögtön ezután Londonba, az Egyesült Államokba, majd Dél-Amerikába utaztam hangversenykörútra. Ugyan akkor még magyar állampolgár voltam, de besoroztak az amerikai hadseregbe, ahol aztán az amerikai állampolgárságot is megszereztem. Így vészeltem át a háborút, és szerencsére a családom is el tudott jönni Magyarországról 1948 körül. Azóta itt lakom New Yorkban, innen utazom a világ minden tájára. 1939-ben mutatkoztam be a Carnegie Hallban, azóta Dél-Afrikától a Közel-Keletig, Koreától Ausztráliáig bejártam a világ rangos termeit. És még ma sem hagytam abba a koncertezést.

Hogyan emlékszik a zeneakadémiai évekre?

Kodálynál tanultam zeneszerzést, Bartók volt a zongoratanárom. Akkoriban mindenki Dohnányinál szeretett volna tanulni, én is, de rá várni kellett. Közben Bartók Béla elvállalt, rém kedves volt, nála maradtam négy évig. Mind Kodály, mind Bartók nagyon intelligens, érzékeny, jó humorú ember volt. Kodály rendkívül alapos zenepedagógus, aki alig szólt valamit. Bartók kategorikus volt, csak a lényegre tört, ki nem állhatta a mellébeszélést. Nem magyarázott sokat, mindent megmutatott nekem a zongorán, eljátszotta a darabot úgy, ahogy jónak vélte.

Amerikában is állandó kapcsolatban maradt a Bartók családdal?

Ahogy a koncertturnéim engedték, látogattam a nagybeteg zeneszerzőt (sőt, az akkoriban a haditengerészetnél szolgáló fiát, Pétert is felkerestem Panamában). 1945 szeptemberében mindennap bent voltam a kórházban. Bartók negyven kilóra lefogyott, gyenge volt, de az utolsó pillanatig dolgozott. Egy nap megkért, hogy a zenekari Concerto javítását csináljam meg, mert neki nincs rá ideje, és nem akarta lekésni a határidőt. Én időre kijavítottam, de ő ezt már nem érte meg.

Az ön nevéhez fűződik egy igen jelentős zenetörténeti esemény: Bartók III. zongoraversenyének világpremierje 1946 januárjában. A Philadelphiai Szimfonikus Zenekart Ormándy Jenő vezényelte.

Nem tudtam erről a darabról, Bartók ezt feleségének, Pásztory Dittának írta születésnapi ajándékként, aki azonban betegsége - súlyos deprimáltság - miatt nem tudta eljátszani. Bartók halála után Serly Tibor hívott fel, aki a mű utolsó tizenhét taktusát hangszerelte, és kért, hogy játsszam el. De ez volt Bartók Péter kívánsága is. Én Ormándyval a Columbia Recordson keresztül kapcsolatban álltam, így került az előadás Philadelphiába. Zseniális mű, de nem könnyű darab, és akkor még az emberek - különösen Amerikában - nem szoktak hozzá Bartók zenéjéhez. De azért siker volt, a Herald Tribune zenekritikusának nagyon tetszett a zenekar és az én játékom, és azt írta meglehetős naivsággal, hogy úgy látszik, van egy mű, amit talán egy-két évig még műsoron lehet tartani...

Szintén ön mutatta be a Táncszvit zongoraátiratát 1945 januárjában a Carnegie Hallban, még Bartók Béla jelenlétében. És jóval később, 1990-ben Chicagóban ugyancsak ön játszotta először a Concerto zongoraváltozatát. Miért tartotta fontosnak, hogy a Concertót ebben a formában is megismerje a közönség?

Ezt egy Bartók-kutató is megkérdezte tőlem, mondván, Bartók sohasem akarta volna. Ezt ön honnan tudja? - válaszoltam. Bartók maga írta át a művet, és sehol nincs arra utalás, hogy nem kívánta volna bemutatni.

Milyen más neves szerzőkkel állt kapcsolatban?

Samuel Barber, Leonard Bernstein, Lukas Foss, Anis Fuleihan zongoradarabjai közül is sokat én szólaltattam meg elsőként. Nincs semmi különös abban, hogy valaki sok világpremiert játszik. Rengeteg az ilyen felkérés. Persze a művek nagy többsége nem időtálló, a bemutató után eltűnik a süllyesztőben. Nekem szerencsém volt, hogy a selejt mellett remekművek közül is választhattam.

Mint az egyetlen élő Bartók-növendék, többet tud mestere zenéjéről sok szakértőnél, mégsem tartja magát Bartók-specialistának. Miért?

Mert egy igazán jó muzsikus nem lehet specialista, mindent el tud játszani nagyszerűen. Csak a temperamentumától függ, hogy az interpretáció lírai vagy drámai lesz.

Sok lemezfelvételt készített?

Elsősorban koncertező művésznek tartom magam. A lemezfelvételeket gépiesnek, mesterkéltnek tartom, amelyeken éppen a finomságok vesznek el. Nem szeretem visszahallgatni a saját felvételeimet sem. Pedig vannak köztük sikeresek. Az a lemez, amit 1965-ben Bartók-zongoradarabokból készítettem, nagydíjas lett, de sikere volt a Prokofjev-, Beethoven- vagy Liszt-felvételeimnek is. És örülök, hogy 1990-ben az Állami Hangversenyzenekarral, Fischer Ádám vezényletével újra felvehettem Bartók zongoraversenyeit.

A mai magyar zongoristák közül kiket ismer?

Csak Kocsis Zoltánt, ott voltam a New York-i koncertjén. Remek pianista, és idővel nagy karmester is válhat belőle.

És mit szólna egy magyarországi fellépéshez?

Boldogan mennék Budapestre, akár az új koncertterem megnyitójára. De azt nem tekintem meghívásnak, ha azt mondják, egyszer majd gyere el. És nagyon szeretném megnézni, hogy a Zeneakadémia Bartók-szobájában a tanítványok között szerepel-e a nevem. Egyszer szomorúan tapasztaltam, hogy letörölték, nem tudom, miért, talán mert elhagytam Magyarországot? 2003 májusában Párizsban koncerteztem, és a hangverseny után a francia kulturális miniszter és a magyar nagykövet is beszédet mondott, majd egy érdemrendet tűztek a mellemre. Én akkor nem néztem meg, de biztos voltam benne, hogy magyar díj. Csak otthon láttam, hogy a legmagasabb francia kitüntetés.