Huba

A szarvassá vált nő

2003.07.12. 00:00

Programkereső

Óvatos. Bizalmatlan. Papucsban, nagyon mini fekete ruhában, sok ékszerrel, a fotózáshoz igazított sminkkel ül le beszélgetni Rost Andrea. Csak egyszer veszíti el a türelmét, amikor kételkedek a Bánk bán-lemez lehetséges nemzetközi sikerében. Miért kell ilyen kishitűnek lenni? Ez a zene csodálatos, Verdi és Donizetti keveréke, mit kell szégyellni rajta? Hogy ezt nem fogják a külföldiek megtanulni? A büdös életbe, tanulják meg. Csehül sem könnyű megtanulni, Janaceket mégis mindenütt játsszák.

A pillanatnyi kitörés után gyorsan lehiggad, újra szabályos, óvatos. Körülötte két csinos hölgy, akik intézik, hogy mennyi ideig tart az interjú, mi lesz a szöveg sorsa, és egyébként is minden rendben legyen.

Kik ezek az emberek maga körül?

– Segítenek megszervezni az életemet. Úgyis olyan keveset vagyok itthon, és legalább nem kell három szerep megtanulása között ilyesmivel tölteni az időmet.

Új szerepet tanul?

– Desdemonát az Otellóból.

Nem korai?

– Én is azt mondtam, amikor először megkerestek, hogy a Scala japán turnéra megy, és Riccardo Muti, a karmester engem választott a szerepre. Az első és az utolsó felvonás még menne, de a második, és főleg a harmadik… Ott túlságosan drámai a szerep, nekem kellemetlenül mély, és nagyon sokat kell ordítani. De a maestro fölhívott, hogy ez a párizsi változat. Nevetnem kellett, mert ha valamit elrontok, akkor én is azt szoktam mondani, hogy ez most a „párizsi változat” volt. Kiderült, hogy valóban van az Otellóból egy ilyen, amelyben sokkal könnyebb és sokkal magasabb a harmadik felvonásban a szoprán szólam. Úgyhogy elvállaltam, de csak azzal a kikötéssel, ha mindenütt elmondják, hogy ez csak erre a három alkalomra szólt, a szerep még nincs a repertoáromon.

Mert különben?

– Különben jönnek majd a felkérések Desdemonára, meg akkor már rögtön Aidára is, és három év múlva kivehetem a torkomat, és berakhatom spirituszba, hogy ennyi volt.

Meg lehet azt szokni, hogy Riccardo Muti telefonálgat?

– Furcsa. Nem úgy indultam a pályán, hogy én csak így, és csak ezekkel. De az bennem volt, hogy ha valamit csinálok, azt lehetőleg úgy, azokkal, akik ezt magas szinten űzik. Tanulni lehet tőlük. Zenét is, egyebet is. Soltitól például, akinek nem felejtem el sem az első, sem az utolsó mondatát. Az első mondata az volt, amikor meghallgatott, hogy jó, de több pianót kell énekelni ebben a hangos világban. Az utolsó interjúban pedig, amikor kérdezték tőle, nem akarna-e hazajönni, azt felelte, hogy ő már szarvassá változott, mint a Cantata profanában a fiúk, és az ő agancsa már nem fér be ezen az ajtón. Szép gondolat, mert jönne, de már nem teheti.

Úgy értsem, hogy…

– Én is jönnék. De az éneklés valahogy nem jön össze.

Hogyhogy?

– Túl későn terveznek az Operában. Mire időpontot tudnának ajánlani, már betelik a naptáram. És mert keveset vagyok itthon, talán nem is gondolnak rám. Meg a fogadtatás, megírják a lapok, hogy csak azért vagyok sikeres, mert csinos az arcocskám. Tudja mit, aki ezt gondolja, annak azt kívánom, hogy próbálja meg így, és énekeljen rosszul. Nem lesz sikeres. Ahogy az sem elég, ha valakinek csak hangja van. Mert előny, ha csinos az ember, nyelveket beszél, egy kicsit politikus, tudja, hogy mikor kell nemet mondani.

De énekelni mindig ilyen jól tudott? Mert Bende Zsoltnál tanult, de az ő tanítványai közül más nem jutott ennyire messze.

– Mindent Bende Zsolttól tanultam. Csak az volt a szerencsém, hogy addig nem rontottak el. Ő azt mondta, hogy van bennem természetes, velem született énekesi tehetség, de megtanította a helyes légzést, a hangképzést, mindazt, ami meghatározza, meddig tud az énekes föllépni, és milyen minőségű marad a hangja. Ezt a közönség persze nem érzi pontosan, csak tudja, hogy a színpadon az egyiket jobban hallja, hogy a hang nem lebeg összevissza, az egyik énekesben öröme van, a másikra pedig nem figyel oda.

Nincs olyan, hogy az egészből irtózatosan elege van?

– De igen.

És akkor? Mert a szerződést már évekkel korábban aláírta, föl kell lépni. Pedig ha nincs hozzá kedve az embernek, egy operát meghallgatni is gyötrelem.

– Meghallgatva az opera talán soha nem akkora élmény, mint mikor az ember fönt van a színpadon, benne van a zenében, és a teste a hangszer.

Az énekes is kap valamennyit a szereptől? Nem csak a hallgató?

– Persze. Például a Bánk bán Melindájától tanultam meg az egyenes derekú, tartózkodó, mégis érzelmekben gazdag, nagyon nőies életet. Hogy ha bántanak, azt tudom mondani, nem érdekel, nem megyek bele. Tudatosan nem akarok gonosz lenni. Ahogyan Melinda sem.

De hát Melinda nem győz a végén.

– Dehogynem.

Meghal a darabban.

– Az már az ő választása. Előtte legyőzi Gertrúdot. Az más kérdés, hogy annyira érzékeny, annyi csapás éri, hogy a végén nem bírja tovább.

De maga bírja.

– Bírom. Bár nem csak erről van szó. Hiába akarok én a világ legnagyobb énekese lenni, az nem elég.

Sokan indulnak még a versenyben.

– De a végére kevesen maradunk. Mellettem is volt olyan, aki könyökkel, térddel harcolt ellenem. Ma meg már nem tudom, hogy vajon merre énekel a világban. Én ebben hiszek. Hogy a hivatás a végén megtalálja a maga emberét.

Hazajönni mégis olyan, mintha besétálna az oroszlán barlangjába.

Mindig ilyen.

Amikor hosszú idő után először az Erkel Színházban Traviatát énekelt, iszonyatos volt a feszültség.

– Nekem nem ezért volt nehéz, hanem mert az előadás előtt öt nappal halt meg az édesapám. Nem akartam lemondani, hogy ne kelljen otthon ülni, és ezen gondolkodni. Azért az utolsó felvonás előtt nagyon kemény volt. De azt mondtam, hogy most már végigcsinálom az apukám miatt is. Mert tőle is kaptam a tehetségemet, nem a semmiből kerültem oda, abba a családba. Különben ez sem volt kimerítőbb, mint az idén. A Traviata mindig nehéz.

Nézik, hogy vajon mit tud, mitől lett ő a nagy sztár, miközben száz másik itthon maradt?

– Ha erre figyelnék, akkor megette az egészet a fene. Nem összehasonlítani akarom magamat másokkal, csak megmutatni, hogy milyen vagyok. Ha kellek, így, ahogy vagyok, annak örülök, és megpróbálom olyan jól végezni a dolgomat, ahogy csak bírom. És ha ez nem elég, akkor nem elég. De többnyire elég.