Huba

Melis és az idők

2003.07.15. 00:00

Programkereső

Az ember néha nehezen tud számot adni cselekedeteiről. Nemrég például Karinthy Ferenc naplóját olvasgattam, és 1960-ból van egy bejegyzés a nap végéről, amely szerint: este a rádióban a megunhatatlan Sevillai borbély. Változnak az idők, akkor még egy rádióműsor naplóba foglalásra érdemes esemény volt. Többet Karinthy nem ír, de nem nagyon nehéz kideríteni, hogy melyik felvételt hallgathatta, mert 1960-ban az újdonság a rádió saját felvétele volt a darabról, Melissel, Rétivel, Székellyel és László Margittal. És ha nem is képzelem, hogy Karinthy Ferenc túlságosan sokat gondolkodott azon, hogy vajon milyen jelzőt is bigygyesszen a darab elé, mivel Hungaroton-lemezen, később CD-n magam is hallgatom úgy tizenöt éve a felvételt, azt hiszem, a megunhatatlan helytálló.

A régi felvételeknek az a legelső tanulságuk, hogy saját magukról szólnak, nemcsak a műről, vagyis Rossini mellett a magyar operajátszás egyik aranykoráról. A négy nagy név mellé még egy karmester is járul, Lamberto Gardelli, és ha a régi kritikáknak hihetünk, Gardelli vezénylése maga a csoda, megtisztítja a darabot, és közben életre kelti, feszes tempók, eleven muzsika. Ez az a pont, ahol nem sírja vissza az ember a régi időket, mert a rádiózenekar alapvetően úgy szól a lemezről, mint valami sípláda. És a nagyok? Réti József a gyönyörű hangjával, könnyű magasságaival tényleg rendkívüli adottság, de még rendkívülibb lenne, ha egy énektanár kivette volna ezt a permanens vibrálást a hangból, nem úgy szólnának már a recitativók is, mintha macskakövön biciklizne a művész. És Székely Mihály a fantasztikus mélységeivel, hangjának hatalmas méreteivel, hihetetlen játékkészségével, ahogy a gesztusokat hanggá változtatja. Csakhogy egy Rossini-szerep nemcsak mélységek, de magasságok kérdése is, nemcsak játék, de zenei formálás is, és ezekben már Székely nem kikezdhetetlen minőség. Szóval: változnak az idők.

Tanulságként be is érhetnénk ennyivel, ha nem Melis György énekelné Figarót. Mert ebben a pillanatban fölborul minden elmélet, Melis alakítása teljességgel korszerű, érvényes, nem kell hozzátenni, hogy „ahhoz képest”, vagy „abban az időben még”. Figarót mindig így kell énekelni, az alakítás mondhatni mai, ha lenne ma olyan énekes, aki így tudja elénekelni a szerepet. Melist hallgatva elfelejti az ember, hogy ez az operairodalom egyik legnehezebb szólama, olyan természetességgel oldja meg a Rossini-féle követelményeket, ahogy más a Boci, boci tarkát énekli. Nem a virtuozitásról szól Melis a szerepben, hanem mondja, énekli, közli a szerepet, minden szavát érteni lehet, pedig köztudottan őrültségeket kell dalban elbeszélni, olyasmit, hogy „előtte tágul az akadály”. Megteszi. És közben teljes az illúzió, egy zenés magyarázkodásban úgy akad el, hogy a hallgató nem tudja eldönteni harmincszori meghallgatásra sem, hogy tényleg elakadt, vagy csak játszik. Változnak az idők? Baj, nagy baj.