János, Pál

A messziről jött ember

2003.07.18. 00:00

Programkereső

Mint tudjuk, a messziről jött ember azt mond, amit akar, és ha egy muzsikus arról mesél, hogy micsoda világra szóló sikereket aratott Santiago de Chilében vagy az új-zélandi Wellingtonban, akkor még kételkedni sem érdemes. Japán ebből a szempontból még biztosabb tipp, mert ott még a sajtóvisszhang bizonygatása is megkockáztatható, kicsi a lebukás veszélye.

Talán ezért is mutat Kocsis Zoltán egy angol nyelvű levelet, amelyet a Nemzeti Filharmonikusok múlt héten véget ért turnéjának a menedzsere, Szekita úr írt. A menedzsernek ugyanis nem érdeke földicsérni a zenekart, hiszen azzal a saját tárgyalási pozícióját gyöngíti. Ehhez képest Szekita úr lelkendezik.

Nehéz volt?

Nehéz. Főleg a zenekar állóképességét vette igénybe az út. Japán ugyan kényelmesebb ország, mint Amerika, cipelik a bőröndjeinket, de majdnem minden nap utazni kellett, buszból ki, buszba be, esténként pedig Bartók, Liszt, Mozart, Debussy, Mahler. Ez még egy olyan mindenevő zenekar számára is sok, amilyen mi vagyunk.

A turné már csak ilyen.

Voltak különleges erőfeszítést igénylő feladatok is. Együtt léptünk föl például a zongorista Fujiko Hemminggel, aki élő legenda Japánban, de ennek megfelelő korban is van. Hihetetlenül nehéz kísérni. Mégis, az első meghökkenés után a zenekar megértette, hogy miről van szó, és a koncert végül is zökkenőmentesen zajlott le.

Japán énekesnőt kaptak A kékszakállú herceg várához is.

Méghozzá jó hangú énekest, aki sajnos nem mindig abban a felfogásban énekelt, ahogyan szerettük volna. Nem feltétlenül a maga hibájából. Amikor Judit először énekli, hogy „mért vannak az ajtók csukva”, azt nagyon sokféleképpen lehet előadni. Palánkay Klára például a Ferencsik vezényelte lemezen méltósággal teszi föl kérdést. Szőnyi Olga egy kicsit hárpiásan, más énekesek pedig inkább idegesen. Én az ideges változat mellett foglaltam állást, de ez még egy magyar énekes számára is nehéz, hát még egy szegény japánnak, akinek ki is kell mondania a szavakat. A „mért vannak az ajtók csukva” egy bizonyos tempó fölött elég komoly nehézséget okoz.

Nem teljesen mindegy a japán közönségnek, hogy idegesen vagy méltósággal teszi föl a kérdést Judit?

Ma már nem. Először is a közönség követni tudta a cselekményt a koncertteremben elhelyezett fényújságon, ahol természetesen föntről lefelé ment a szöveg. Másrészt pedig az a Japán, ahol harminc évvel ezelőtt először jártam, eltűnőben van. A nők emancipálódnak, az érzelmek felszabadultak az emberekben, a világ, amely őrizte még a sógunok okozta elzárkózás utótüneteit, már nincs sehol. A közönségnek harminc éve a Kékszakállú éppen olyan idegen lett volna, mint nekünk a no színház, de a csöndekből, a figyelemből, a sikerből ítélve a mai japánok számára a darab tökéletesen közérthető.

De a hangsúlyokat, a nyelv finomságait nem ismerhetik föl.

Miért ne? Nekünk is idegen a cseh nyelv, de azért egy Janacek Jenufában vagy Kátya Kabanovában fölismeri az ember a drámát, ha a szöveg fordítása a kezében van.

Azt mondják, Japán amolyan vajaskenyér-túra, jól fizetnek, a közönség nem sokat ért a zenéhez, de nagyon lelkes.

zt kézből kontrázom. A közönség olyan, mint a japánok általában: furcsák, igényesek, és a gagyit nem lehet eladni nekik. És az sem igaz, hogy pusztán a pénzért csinálja az ember. Egyszerűen érdekes ilyen közönséggel találkozni. Életem egyik legkülönösebb élménye volt, mikor beültem hátra az egyik nagy koncertterem nézőterére, és háromezer fekete fej volt előttem. Ilyet eddig még nem láttam.

Megéri ez a strapát?

Ez nem strapa. Lehetek akármilyen fáradt, érhetnek bármilyen csapások, de amikor fölemelem a pálcámat, és megszólalnak a Concerto első hangjai, abban a pillanatban ezt mind elfelejtem.

Még mindig nem értem: miért kell ehhez Japánba utazni?

De ha már ez kérdés, akkor nem Glenn Gouldnak volt igaza? Ha valamit jól eljátszok, nem mindegy, hogy otthon teszem vagy a Royal Festival Hallban? Akkor miért kell bárhová is menni? Miért kell Prágában Dvorákot játszani, Párizsban Debussyt, Moszkvában Rachmaninovot?

Mi a válasz?

Mert érdekes. És mert talán Moszkvában másképp játszik az ember Rachmaninovot.

És Japánban mit játszik másképp?

Most már késő, de Takemitsut kellett volna vinnünk, akitől játszott is a zenekar Pesten egy darabot. Legközelebb, amikor jobb feltételekkel megyünk, viszünk is tőle valamit.

Mit jelent az, hogy jobb feltételekkel?

Jobb időpontban, jobb hazai szólistákat kapunk, jobb utazási körülményeket. A fellépési helyszíneken nem lehet már javítani, annál jobb helyekre nem mehetünk, mint ahol most voltunk.

Miért van az, hogy a kulturális érdeklődés még mindig ennyire egyoldalú? Mindig ők hallgatnak minket, de mi nem játsszuk az ő zenéjüket.

Japánban nem az asszimilációs készség az erős, hanem a kíváncsiság és a versengés. Addig mennek a dolgok után, amíg valami jobbat nem csinálnak. A művészetnél ez persze visszaüthet. Nem lehet richteresen vagy gouldosan játszani, ha nincs mögötte igazi egyéniség. Nem lehet, mert nem elég. De erre is egyre többen kezdenek rájönni. Ami azt is jelenti, hogy egyre több valóban tehetséges japán művész tűnik föl. Más kérdés, hogy az európai kultúra fölött kik és mikor húzzák meg a vészharangot, de legalább már nem elérhetetlen ez a kultúra a japánok számára.