Bertalan

„Az ám, Hazám!”

2003.07.28. 00:00

Programkereső

Pár hete, hogy a lemezboltok polcaira került a Bánk bán-operafilm hanganyaga egy nívós kiállítású dupla CD-lemez formájában. A Warner Music Hungary által gondozott kiadvány hallgatása közben gondolataim néha elkalandoztak a zenétől...
1397a344-7841-4725-a09f-a3f8d1cc97c2

A magyar muzsikusok Bakfark óta jó hírnévnek örvendenek szerte a világban, s néhány olyan óriást is mi adtunk a zenetörténetnek, akik révén külföldön a „magyarok” szóra általában már a második-harmadik asszociációként a „zene” ugrik be mindenkinek. (Európában általában Puskásék, a tengerentúlon Tellerék, vagy Kossuth előzik meg Lisztet, Bartókot és Kodályt.) A klasszikus zene egyik legnépszerűbb műfajában, az operában azonban - a mindenki által elismert, ám külföldön sajnos még mindig a „szeretjük, de azért kicsit túl kortárs és jogdíjas” dobozába zárt Kékszakállút leszámítva - mindeddig nem törtünk ki a határokon túlra.

Éppen ezért tartom túlzás nélkül vízválasztónak a most megjelent Bánk bán-lemez megjelenését: az első igazán profi kísérlet arra, hogy a magyar operát versenyképes exportcikké varázsoljuk. Hogy ez milyen mértékben sikerül majd, azt most még lehetetlen megjósolni – a magam részéről kicsit szkeptikus vagyok. De végre van minek szurkolni, s végre egy olyan produkció lép a szorítóba, amely nem eleve esélytelen abban a profi világban ahol – sajnos, vagy sem – nem kizárólag a mű és az előadók erényei hivatottak dönteni egy lemez életképességéről. Ami a legszomorúbb: erre a sikerre nem kis mértékben Erkel itthoni megítélésének van égetően szüksége. Erkel operáinak hazai helyzetét a legtömörebben és legpontosabban talán az a kérdés ábrázolja, amelyet már több ízben és több helyen volt alkalmam hallani: miért énekeljünk Erkelt, ha Verdit is lehet? Aki ezt a kérdést idehaza megfogalmazza, az valószínűleg nem töri majd össze magát a sikeres Erkel-export érdekében...

Ami a szólistákat illeti, igazi „nemzeti tizenegy” fut ki a pályára ezzel a lemezzel: Kiss B. Attila, Marton Éva, Rost Andrea, és partnereik valószínűleg a legjobb szereposztást alkotják, amit az ezredforduló hazai énekeseinek kínálatából össze lehet állítani – és ez akkor sem kevés, ha egyenlőre csak a vízilabdában vagyunk jobbak az olaszoknál... Ráadásul Erkel „hazai pálya”, ahol a fenti „csapat” valószínűleg bárkivel megállná az összehasonlítást. Persze ha lenne összehasonlítási alap. De nincs, és itt visszaérkezünk arra a pontra, hogy miért is?...

Elfogadom, hogy az első magyar operafilm finanszírozásának módszere megkérdőjelezhető volt, de muzsikusként őszintén sajnálom, hogy idehaza sokan – politikai érdekből? irigységből? – „bűnös darabként” bántak a Bánkkal. Maga a produktum minden vitán felül áll: amit ebből az operából zeneileg – hangsúlyozom: zeneileg, a filmhez nem értek – ki lehet hozni, az meghallgatható ezen a CD-n. És – sok-sok hazai zenerajongóval együtt – nagyon szeretném látni azt az elkötelezettséget, amely négyévenként „kipanamázna” magából egy-egy hasonlóan nívós, nemzetközileg is életképes produkciót. József Attila harminckét évesen lepte meg magát a címadó idézetet tartalmazó keserű verssel – kíváncsi vagyok, mire négy év múlva én is betöltöm a harminckettőt, örülhetek-e majd a második magyar operafilmnek? Mert én már most, jó előre megígérem: örülni fogok, még ha akár Kulcsár Attila pénzéből készül is el... bár tartok tőle, ennek az esélye erősen konvergál a nullához.