Gyöngyi

Ligeti, Jeney - Eötvös

2003.08.07. 00:00

Programkereső

Balatonföldvári följegyzések Többször írtam már e helyt a Földvári Napokról, mint a magyar zenei élet megkülönböztetetten rangos, évente visszatérő eseményéről, amelyről iparkodom egyszer sem lemaradni. A Napok elsősorban magyar újzenei hangverseny- és előadássorozat, járulékos rendezvényekkel: képzőművészeti kiállítással, irodalmi esttel, éjjeli filmvetítéssel, zenepedagógiai bemutatókkal.

Megvan a maga törzsközönsége, amely főleg budapesti zeneszerzőkből, zenetudósokból, tanárokból és főiskolásokból áll, akik itt találkoznak pécsi, kecskeméti és máshonnan érkező kartársaikkal. Megvannak a maga összeszokott rendezői és támogatói (a rendezők között a műsorlapon utolsóként felsorolt Strém Koncert Kft. a primárius, nevezetesen a rendezők és a támogatók vállalásait nagy hozzáértéssel összehangoló Strém Kálmán, a kiváló zeneszociológus, akinek a rendszerváltás - a magyar zenei élet hatalmas nyereségére - a vállalkozás szabadságát is meghozta). Megvannak a maga sajátos hagyományai is, amelyek közül a hangversenyek utáni, esténkénti közös pogácsázás és borozás jelképértékű állandóság. Nem hivatalos, de egyre többeket meghódító hagyomány az ebédutánonkénti fagylaltozás a Sissi cukrászdában.

Tavaly Ommagio a Szőllősy volt a Napok főcíme, tavalyelőtt Hommage à Kurtág. Az idei kiírás nem egy, hanem két személyiség előtt tisztelgett, a nyolcvanéves Ligeti György és a hatvanéves Jeney Zoltán előtt.

Közönséglélektani szempontból nem szerencsések az ilyen társítások, még akkor sem, ha a köztisztelet tárgyává tett nagyságok élete és műve jelentékeny mértékben egybefonódott, vagy - kortársak esetében - egybefonódik. Figyelmeztető jelkép: a weimari Goethe-Schiller-szobor két alakja kétfelé néz, már-már hátat fordít egymásnak. Mi is jobb szerettünk volna egy "tiszta Ligeti" vagy egy "tiszta Jeney" fesztivált. Ott és akkor azonban kiderült, hogy a két alkotói mű nem "üti" egymást, és párhuzamba állításuk bizonyos vonatkozásban kifejezetten indokolt.

Ligetit leghangsúlyosabban 1956-os külföldre távozása előtti művei képviselték a hangversenyek műsorán: a Hat bagatell fúvósötösre (1951-1953) és a Métamorphoses nocturnes címmel kibocsátott Első vonósnégyes (1953-1954). Az értekezlet egyetlen Ligeti-előadásában a Musica ricercata (1951) zongoradarab-sorozatot és a Hat bagatellt mint az exodus zenéit mutattam be. Ez a két mű azt példázza, hogy Ligeti miképpen "vándorolt ki" már évekkel a magyar-osztrák határ 1956 őszén történt átlépése előtt az ötvenes évek magyar közstílusából: mind a kultúrpolitika szorgalmazta közérthetőség és életigenlés jegyében álló divertimento-hangvétel szorításából, mind a Kodály-epigonok magyaros modorának jármából, és miképpen sikerült egyénien meghaladnia a primér Bartók-hatást is. Ligeti, bár újzenei tájékozottságát akkoriban tragikusan behatárolta Magyarország politikai elszigeteltsége, az ötvenes évek elején mindent megkérdőjelezett, ami csak "aktuális" volt az akkori magyar zenében. Ahhoz is kritikusan viszonyult, amit "előéletéből" magával vitt az "új életbe". Hiába állította utóbb az I. vonósnégyessel kapcsolatban, hogy "tisztán bartókos", mert a lényeget illetőleg a mű már egyáltalán nem az: ha nyelvezetében hatott is rá a példakép, a megformálás, az egészet illető alkotói stratégia tekintetében Ligeti merőben új, egyéni útra tért vele. Abból, hogy ez az út hová vezetett, a Tíz darab fúvósötösre (1968) nyújtott Balatonföldváron magvas ízelítőt. A legutóbbi évtizedek immár összegező, "az egész horizontot áttekintő, ám csakis a lényegre összpontosító" (Halász Péter) Ligetijét a nagyigényű Zongoraetűdökből (1985-) előadott hét szemelvény jelenítette meg Csalog Gábor kiváló előadásában. A szervezők akaratán kívül álló tény, hogy Ligeti folyamatos avantgárd megújulásainak mérföldkő-jelentőségű művei a megszólaltató apparátus természete és méretei miatt nem jöhettek számításba e kis terembe és kis színpadra szánt műsor öszszeállításakor.

Az a karteziánus mindenben-kételkedés, amely a zeneszerző Ligetit az ötvenes évek elején jellemezte, húsz évvel később keltett új hullámot a magyar zenealkotás történetében. Időközben enyhült Magyarország politikai elzárkózása, a fiatal zeneszerző kijuthatott immár a Nyugat iskoláiba és zeneszerzői műhelyeibe, új kották és lemezek jöhettek be az országba. A magyar zeneszerzőnek nem kellett föltétlenül külföldön élnie ahhoz, hogy alkothasson és hogy művei elhangozzanak. Az akkori harmincasok, illetve harminchoz közelítő alkotók közül Jeney Zoltán, Sáry László és Vidovszky László alakított ki új közös arcvonalat, főleg azok folytonos megbotránkoztatására, akiknek alapjában véve ínyükre voltak a zenepolitikai megszorítások és akkor is kényelmesen illeszkedtek bele a szovjet példára megrendezett "plénumok" retrográd elvárásrendszerébe, amikor az már nem volt kötelező. Jellemző a tudathasadásos korszakra, hogy ez az - utóbb Új Zenei Stúdió néven elhíresült - csoportosulás (amelyhez még Kocsis Zoltán tartozott hozzá kezdettől s később mások is csatlakoztak) a KISZ égisze alatt működött s éppen ennek a körülménynek köszönhetően élvezett védelmet a zenei és művészetpolitikai maradiság ellentámadásaival szemben.

Hogy mennyire radikális volt Jeneyék újító szelleme, Szitha Tünde kitűnő előadása ("Talán az "a" elhelyezése dönti el az eldöntetlen maradót." Szöveg, dallam és hangrendszer összefüggései Jeney Zoltán műveiben) azoknak a szöveges Jeney-műveknek az elemző bemutatásával példázta, amelyekben a dallam a megzenésített szövegből, mint magán- és mássalhangzók kombinációjából következik. Minden hangzónak egy bizonyos hangmagasság felel meg: az u-nak az egyvonalas c, az o-nak az egyvonalas gisz, az á-nak az egyvonalas b, az é-nek a kétvonalas cisz és így tovább; a mássalhangzók is megfelelőjükre lelnek. Mivel Jeney olasz, angol és német szövegekre is komponál, hangrendszerének megvannak a maga idegen nyelvű változatai is. A beavatatlan barbár kalodának tarthatja ezt a megkötést. Valójában nem az, mivel a zene többi paramétere - a ritmus, a hangszín, a dinamika, a szünetekkel való élés - tekintetében a zeneszerző képzelete teljesen szabad. A hangrendszer szigorának megvan az alkotáslélektani jelentősége: kell a zeneszerzőnek egy olyan megbízható, kipróbált rendszer, amely a zene egyik alapvető paramétere tekintetében eligazítja. S amint az Jeney műveiből kiderül, a rendszer szigora nemhogy korlátozná: ajzza a képzeletet a többi paraméter tekintetében. Hogy csak egy példát mondjak: a hangzások közötti szünetek is mesterien megmunkáltak, beszédesek, kifejezőek nála. (Kitűnően példázta ezt 12 dal címűn szép ciklusának több darabja is.) A hallgató szempontjából végső soron már-már közömbös a rendszer. Ahhoz, hogy a művet élvezhessük, nem kell ismernünk a hangmagasságokat megszabó rendezőelvet. (S persze Jeney nem csak szöveges betűzenéket ír. Szabad délutánjainkon szobámban lemezről többször is meghallgattam 1972-es keltű, Alef. Hommage à Schönberg című, gyönyörű zenekari művét, amelyben nyoma sincs semmiféle dallamnak, sőt a szó szorosabb értelmében vett ritmusnak sincs nyoma: dinamikailag és színekben gazdagon árnyalt, egymásba folyamatosan áttűnő, a kromatikus hangrendszer minden fokát magában foglaló hangtömbök mozgatásából áll. Elképzelhető, milyen megütközést keltett egy ilyen mű bő harminc esztendővel ezelőtt!)

A fesztivál rendezői - helyesen! - Jeney egykori harcostársait is szóhoz juttatták. Vidovszky Lászlót Berçeuse canonique (Kánonikus altatódal) című, talányosan szép kamaradarabja képviselte. (A műsorlap sajnos semmi eligazítást nem nyújtott a műről, még keletkezései évét sem nevezte meg.) Sáry Lászlónak több művét is előadták, s ami még inkább megragadta a hallgatóságot, a zeneszerző három alkalommal is egy-egy órányi, meggyőző bemutatót tartott Kreatív zenei gyakorlatok című, 1999-ben megjelent könyvének anyagából. Sárynak ezt a zseniálisan egyszerű, több évtizedes munkával kialakított, folyamatosan kipróbált és tökéletesített szellemi termékét nem volna túlzás a Kodály-módszer analógiájára Sáry-módszerként terjeszteni. Nemcsak az új zenébe vezeti be gyakorlóit, hanem egyáltalán: a zenébe.

Kevésbé voltak meggyőzőek Apagyi Mária és munkatársai "improvizációi". Arra vártam, hogy a művészpedagógus hölgy megkéri a jelen levő zeneszerző-kiválóságokat, adjanak fel témákat, amelyekre ők majd rögtönöznek - mint annak idején Liszt vagy mint napjainkban Robert D. Levin. (Utóbbi esete persze más, amennyiben Levin csak mozartos témákra rögtönöz kötött stílusú fantáziákat.) Ehelyett az történt, hogy a zenészek - kottalapjaikra szegezett tekintettel - előre felvázolt, maguk között megbeszélt műveket adtak elő, amelyek így csak abban különböztek korunk minden más kollektív kompozíciójától, hogy nem voltak részletesen leírva, az igazi, izgalmas rögtönzésektől pedig abban, hogy főleg az újzene közhelyeit szemléltették minden különösebb alkotói elképzelés nélkül.

Hasonló - bár jobb - a véleményem Király Csaba "improvizációs koncert"-jéről. A kitűnő zongora- és orgonaművész ötven percen át játszott közönségének a kőröshegyi műemléktemplom orgonáján. Úgyszólván mindent előhozott, ami csak alkalmas annak bizonyítására, hogy az orgona kortársi művek megszólaltatására is alkalmas hangszer. A végeredmény szempontjából mellékes, hogy mit és hogyan dolgozott ki a művész előbb, mintsem műve elhangzott volna, de amit hallottunk, nem annyira rögtönzésként fogtuk fel, mintsem orgona- és újzenepárti bizonyítások meggyőző kirakóvásáraként. Volt annyi ötlet az elhangzottakban, hogy tiszta lelkiismerettel javasolhassam: vállalja a művész a formába öntés felelősségét, dicsőségét és kockázatát! Abból, ami ötletet rögtönzés címén elénk tárt, komponáljon és adjon ki sorozatnyi "impromptu"-t vagy akármit!

Péntek délelőtti bemutatóján Esztényi Szabolcs a totális zongora kezelésének végtelen lehetőségeit sziporkázta a hallgatóság elé. (Totális zongorán az értendő, hogy a hagyományos megszólaltatás mellett minden más hangkeltési mód is megengedett: szabad a rezonátort ütögetni, a húrokon a billentyűzet megkerülésével, közvetlenül játszani, a húrokat preparálni stb.) Sosem bocsáthatom meg magamnak, hogy nem hallgattam meg a Lengyelországban élő magyar művész vasárnap déli záróhangversenyét is, amelyen kiadósabban megismerkedhettem volna művészetével. (Ha nem is felmentő, de enyhítő körülmény, hogy nekem akkor már robognom kellett hazafelé.)

A műsorhoz szorosan hozzátartozott Margócsy István magas színvonalú, élvezetes előadása Tandori Dezsőről (nem csak mint Jeney Zoltán egyik kedvenc költőjéről!). Kilógott a tematikából a - mint mindig, most is kitűnő, a Földvári Napok zenetudós-csapatához hagyományosan odatartozó - Dalos Anna Kodály formatani terminológiája című, magvas előadása. Várjuk, hogy a szaksajtóban is olvashassuk a szövegét. Solymosi Tari Emőke Lajtha Lászlóról mint a párizsi Schola Cantorum magyarországi követéről olvasott fel.

Más is kilógott a műsorból.

Serei Zsolt, aki maga is tevékeny részese volt (ha nem is a kezdet kezdetétől) az Új Zenei Stúdió immár zenetörténeti súlyú sikereinek, a Componensemble karmestereként Jeney- és Sáry-művek között egy saját, expresszív és azonnal, feltétel nélkül ható kompozíciót is bemutatott (L'ombre sur les structures liées). Forró közönségsikert aratott vele. Szabad ezt úgy értelmeznem, hogy ezzel - ha nem volt is alapító tag - fényesen bizonyította az Új Zenei Műhelyhez való odatartozását. Ami nem tartozott oda: műsornyitásként Wagner Siegfried-idilljét is elvezényelte, méghozzá a kamarazenei változatban (a vonós szólamok szólisztikus előadásával). Mint aki ezt a művet csak nagyzenekarral hallottam (illetve játszottam boldogult fuvolás koromban), kimondhatatlanul élveztem a megszólaltatást. Ehhez a műsorhoz ennél találóbb "kiegészítő ellentétet" nem találhattak volna Strém Kálmán műsorigazgatói, a zenetörténész munkatársak! Szerencsés "kiegészítő ellentét" volt a Kelemen Barnabás-Bujtor Balázs-Kokas Katalin-Rohmann Ditta összetételű vonósnégyes hangversenyén is a Tóth Balázs és Perényi Miklós közreműködésével megszólaltatott Brahms-Szextett is. Tavaly óta sok lapban olvastunk Kelemen szólóhegedűsi világsikereiről. A Liszt Ferenc-díjat is megkapta. Annál nagyon érdeme, hogy ezt a tavaly, Szőllősy András vonósnégyesegykéjének a megszólaltatására öszszeállott együttest nem hagyta cserben.

Strém Kálmán bejelentette, hogy jövőre ismét egyneves fesztivált tartanak Balatonföldváron. Hommage à Eötvös lesz a címe. Eötvös Péter is tagja volt az Új Zenei Stúdiónak, ha személyesen csak ritkán vett is részt rendezvényein. Õ ugyanis a "másik" megoldást választotta: idejekorán kiszivárgott Nyugatra, ahol karmesterként és zeneszerzőként egyaránt fényes nemzetközi pályát futott be. Ahol ma Nyugaton a magyar újzenéről beszélnek, a két világgá híresült György, a dicsőszentmártoni születésű Ligeti és a lugosi születésű Kurtág neve mellett az ő nevét is mindig felemlegetik. Mulasztásunk, hogy erdélyi magyar közösségünk mit sem tud róla, holott Székelyudvarhelyen született, 1944. január 3-án. Maholnap a hatvanat tölti. Erről a születésnapról a nagyvilág minden bizonnyal megemlékezik. Kínos kihagyás lenne, ha bölcsőhelyén megfeledkeznének róla!