László

Caballé: "Nem hittem, hogy egyszer slágerlistára kerülök”

2003.08.09. 00:00

Programkereső

Interjú a világszerte ünnepelt opera-énekesnővel Ma este kilenc órától, a Szegedi Szabadtéri Játékokon ad áriaestet a világszerte ünnepelt opera-énekesnő, Montserrat Caballé. Az idén hetvenesztendős – korát büszkén vállaló – katalán szoprán a megérkezése utáni percekben, a Ferihegyi repülőtéren válaszolt a Magyar Hírlap kérdéseire.

Amióta 1999-ben, betegsége után visszatért az operaszínpadra, nem énekel Verdit, Puccinit vagy Richard Strausst, akiknek világhírnevét köszönheti. Helyettük kevésbé ismert mesterek ritkán hallható dalműveit részesíti előnyben. Ennyire megunta a nagy klasszikusokat?

Szó sincs róla. Az ön által említett három zeneszerző művészete mérföldkő az operatörténetben, ezt senki sem vitathatja. Mindössze arról van szó, hogy a kilencvenes években – amikor betegségem miatt nem léphettem operaszínpadra, csak ária- és dalesteket adhattam – több időm volt feltérképezni a repertoárt, és rájöttem, hogy rengeteg olyan csodálatos zenedráma létezik, melyekről a hálátlan utókor teljesen elfeledkezett. Így fedeztem fel, hogy Bizet életműve nem csak a Carmenből áll, vagy hogy Massenet és Cilea micsoda nagyszerű komponisták voltak. A közönségnek is szüksége van a változatosságra, és az utóbbi időben a hanglemezkiadók is felismerték, hogy nem érdemes ugyanazt az operát – bármennyire is remekmű – századszor felvenni, inkább valami újat kell mutatni a publikumnak. Évente csak két-három operai felkérésnek teszek eleget, s ilyenkor tényleg annak örülök, ha valami kuriózum kerül színre.

Jó néhány énekes kollégájához hasonlóan ön is rendszeresen jótékonykodik: legalább évente hat-nyolc ilyen fellépést vállal. Nem érzi úgy, hogy a kitűzött célok teljesülése végül nehezen ellenőrizhető?

Engem három komoly nemzetközi szervezet, az UNESCO, a UNICEF és az Amnesty International kért fel, hogy legyek a kulturális nagykövetük, és segítsem az általuk meghatározott célokat. Ez a három szervezet már önmagában is garancia arra, hogy a pénz valóban jó helyre kerüljön. Amikor igent mondtam, éppen az volt a feltételem, hogy ne csak a nevemet és a hangomat kelljen adnom a karitatív akciókhoz, hanem vonjanak be a projekt különböző fázisaiba, és láthassam a végeredményt is. Megrázó és mégis felemelő élmény volt látni a gyerekkórházakat, árvaházakat, menekülttáborokat, ahová eljutott a támogatásunk.

Szegedre is elhozta magával szülőföldje muzsikáját, a zarzuelát, s szinte minden koncertjén énekel katalán, andalúz vagy baszk dalokat. Mit gondol, milyen sors vár a hagyományos nemzeti zenekultúrára az egységesülő Európában?

Ez kizárólag a művészek felelőssége. Számomra nemcsak kedves kötelesség, hanem valóban szívemből jön, hogy megmutassam az Ibériai-félsziget, s ezen belül hangsúlyosan a katalán közösség zenekultúráját. Ha mások is így gondolkodnak, nem hiszem, hogy az Európai Unióban – csak azért, mert nincsenek országhatárok – háttérbe szorulna a nemzeti kulturális hagyomány.

A katalán főváros, Barcelona nevét a többi között az a duett is híressé tette, amit a Queen együttes tragikus sorsú frontemberével, Freddie Mercuryval énekelt. Miért vágott bele ebbe a popzenei kirándulásba, s azóta még néhány hasonló produkcióba?

Zeneakadémistaként utáltam a rock and rollt, fiatal énekesnőként viszolyogtam a Beatlestől és a Rolling Stonestól, de aztán ahogy telt az idő, fokozatosan rájöttem, hogy a popzene tökéletesen beépült a XX. század második felének kultúrájába, és százmilliók számára ez az egyetlen találkozási pont a muzsikával. Sohasem hittem volna, hogy egyszer könnyűzenei slágerlistára kerülök, de nem bántam meg, hogy együtt dolgoztam Freddie Mercuryval, Andrew Llloyd Webberrel, Vangelisszel és az úgynevezett könnyű műfaj más jelentős egyéniségeivel. Abban is hiszek, hogy voltak olyanok, akik azt mondták: egész jól énekel ez a nő, hallgassuk meg, mit művel egy operában.

José Carreras felfedezőjeként emlegetik, több más énekes is köszönettel tartozik önnek, s nagy nemzetközi énekversenyek zsűrielnökeként ma is figyelemmel kíséri a fiatalok pályáját. Ön is úgy gondolja, hogy az operajátszás hagyományos formája kimerülőben, s ezáltal "életveszélyben” van?

Kitűnő hangokban ma sincs hiány. Évtizedekre előre biztosítva látom az utánpótlást, s ez mindenképpen jó jel. Szerintem a közönség is sokkal normálisabb ma, mint húsz-harminc évvel ezelőtt: én legalábbis kevesebb sznobot és több valódi zeneértőt látok a nézőtéren. Más kérdés, hogy a mai operajátszás már nemcsak művészet, hanem egy termék is, amit el kell tudni adni. Ez a helyzet nem teszi lehetővé, hogy az énekeseknek sztárallűrjeik legyenek: alkalmazkodni kell és támadhatatlannak lenni, mert különben hiába van esetleg nagy neved, könyörtelenül kidobnak a produkcióból. Csak azok az énekesek, rendezők, karmesterek terjesztik, hogy életveszélyben van a műfaj, akik a saját régi sztárkultuszukat siratják.