Előd

Bánk bán

2003.09.04. 00:00

Programkereső

Nézem a 3sat-on Karlheinz Stockhausen 75. születésnapjának ünneplését - az ottani Fókuszban ez megy -, ahogyan eljátsszák tiszteletére a helikopterekre és vonósokra komponált zeneművét. Mint muzsika, önmagában értékelhetetlen, a tévéműsoron keresztül egyáltalán nem jön át, ráadásul a megjelent hírességek, például Dolly Buster pornószínésznő azt sem tudja, ki az a Stockhausen, de rendkívül élvezi a hacacárét.

Nagy kivetítők, maskarába öltözött előadók, érdeklődő tömeg - ahogy a mester megálmodta. Szóval egy esemény, egy zenedarab, ami izgatja a kedélyeket, ami a mának szól, amit van értelme bemutatni, nem hatalmasodik el a publikumon a dögunalom. Aztán visszaülök a géphez, és újfent lapozgatni kezdem a Bánk bán film CD-jének kísérőkönyvecskéjét, hátha végre eszembe jut róla valami. Már egy hónapja tapogatom a dupla lemezt, ami túl szép kivitelű ahhoz, hogy le akarjam venni a polcról: jól mutat, ahogyan a dekorációs boltokban kapható mű-könyvgerincek a polckitöltés végett; meg aztán egy újabb feldolgozás amúgyan sem fogja tudni feledtetni velem azokat a kínos órákat, amiket kisiskolásként minden évben végigfészkelődtem az operabérleti előadásokon.

Valahogy soha nem klappolt nekem a történet, mindig éreztem ott, a nemzetmentő szándék mögött valami kis taszító, hamis világképet. Eleve gyanús, hogy a szerző, Erkel miért nyúl vissza 650 évnyire ahhoz, hogy a forradalmi helyzet és az idegenektől való félelem közepette ábrázolja a nemzethalált, igazi tragédiát vetítve a Bánk bánon keresztül a jövendőbe, miközben az elnyomó hatalommal szembeni viszolygását legyőzve az akkori, enyhén szólva is a túloldalon álló kormányzó, Albrecht főherceg leánykáit okítja zongorára. Ezek alapján nehéz lenne azt állítani, hogy a Bánk bán több lenne egy szimpla múltidéző operaelőadásnál. Vagy ott van Tiborc alakja, aki paraszt létére még a királynál is elegánsabb dallamokat énekel, külön ügyelve arra, hogy frazírozása, intonálása egyáltalán ne egy földművelésben megfáradt öregembert juttasson eszünkbe, hanem díszességében vetekedhessen Magyarország főurának mondandójával. Erkel vélhetően nem törekedett másra, mint Egressy Béni librettója alapján Katona József drámájának megzenésítésére; az pedig már csak a véletlen műve, hogy éppen akkoriban volt egy szabadságharc is.

Káel Csaba filmje tagadhatatlanul legalább olyan pompás kiállítású, mint a hozzá késve, most nyáron megjelentetett CD külleme. Az opera így filmzenévé változott, ami akkor még működhetne is, ha a lemezen nem maradtak volna meg a szcenírozás dimenziói. A Melindát alakító Rost Andrea lötyög a térben, hol jobbról megy balra, hol fordítva, de van, hogy hangsúlyos szavait csak a háttérből, túlzengetve, nyilván a film látványvilágának megfelelően halljuk csupán. Ez pedig hanghordozón kevés, mert se hangjátékként, se teljesen önálló, dramatizált hangfelvételként nem értelmezhető. Ez pusztán a film hangsávja, megtisztítva az atmoszféráktól, fényhangra optimalizálva: vagyis a CD-t moziban érdemes meghallgatni, ami csak keveseknek áll otthon rendelkezésére. Érdekelne, hogy a karmester Pál Tamás mennyire valósíthatta meg saját elképzeléseit, hogyan sikerült a zenei koncepciónak alárendelni a filmes megoldásokat. Egy operafilmnél ezek a fő kérdések, de sajnos az a sejtésem, hogy inkább a film áll a középpontban, ezért jó néhány kompromisszumot kellett beiktatni az opera interpretációjába.

Kiss B. Atilla alakja valóban olyan, ahogy Bánkot elképzelhetjük. Jó kiállású, markáns figura, igaz, hangfekvése, illetve hangjának tónusa inkább bariton mint tenor. Talán éppen ettől ő a legmegfelelőbb, hiszen annak idején játszották baritonnal is a szerepet. Nekem túlzásnak tűnik, ahogy a fajsúlyos frázisok elején kissé rásír a taktus egyekre, mintha olyankor megcsuklana a hangja, de ezen valószínűleg csak én problémázom, aki nem látja az önsorsrontáson keresztül nemesedő, hazájáért aggódó főuraságot. Rost Andrea mellett a Gertrúdot alakító Marton Évát lehet kiemelni. Két nagyszerű szoprán túlemelkedik a Bánk bán ezen változatának erőltetett momentumain. A hangkeverés folytán a többi szereplőnek egyszerűen legurul a zenekari masszáról a hangja, jellemük nem válik szerves egésszé a muzsikával, azonban Rost és Marton hangja minden körítés nélkül is nagyszerűen élvezhető. Marton Éva az egyetlen, akinek színészi teljesítménye a hangfelvételen keresztül is érzékelhető. Ha úgy adódik, például Gertrúd halálakor, szenvedésének hangjai jócskán túlemelkednek a jelenlegi szánalmas magyar operai interpretációs megszokásokon, szakít a konvenciókkal és valóban megéli szerepének jelentőségét.

Végül pedig az idegen elnyomó elleni lázadásról és a nemzethaláltól való félelemről, amely kétes ideológiai törekvések tették szükségessé és kívánatossá a Bánk bán-film megszületését. Tudjuk, kurzusfilmről van szó, ezt a gumicsontot végigrágcsáltuk már, de amellett nem lehet szótlanul elmenni, hogy a nemzet tragédiájának mai értelmezésű fő gondolatisága hogyan áll disszonanciában mindazzal, amit adagolni szándékoztak a kurzus tagjai hosszú időn keresztül. A bő mellénynyel, deklaráltan magyar produkciónak hirdetett operafilm dupla CD-je egy csúnya, nagy-nagy, itthon megtelepedett multinacionális cég kiadásában és forgalmazásában kerül a nagyérdemű elé. Pedig a produkciónak ez a legkönnyebb része.

(Erkel Ferenc: Bánk bán, az operafilm zeneanyaga - Warner/Teldec, 2003)