Orsolya

Isten és a zongorista

2003.09.22. 00:00

Programkereső

Megrázó gesztussal kezdődik Piotr Anderszewski első Bach-lemeze. Az e-moll partita kezdő tételének nyitó akkordja szinte kiszakad a zongorából, s a szenvedély, mely a Toccata improvizatív első részét a középrész fúgájának hűvös objektivitásába hajszolja, a lemezen a későbbiekben végig jellemző marad. De e szenvedély jelenléte nem jelent lármás csapongást, nem jelenti a karakterek túlzó szembeállítását.
6c4cb6c6-e380-4060-b66e-b77220c146b7

A tételek nagy részében a zongorahang finoman visszafogott, Anderszewski mindig gyengéden nyúl hangszeréhez. A gyengédség azonban nem az erő hiánya, nem gyengeség. Anderszewski gyengédsége ahhoz hasonló, ahogy a kamaszkutya veszi szájába gazdája kezét, s bár kettéharaphatná könnyedén, a szeretet a szent kezet épségben tartja s játékszerré szublimálja. Ilyen játék Anderszewski keze alatt a zongora, játék a legnemesebb értelemben.

Remélhetőleg nem kell már bemutatni a hazai közönségnek e félig magyar, félig lengyel pianistát, akinek nevéhez fiatal kora ellenére úgy kapcsolódik a Diabelli-változatok, mint Gould nevéhez a Goldberg-variációk. Szuggesztív előadásáról és zongorázási mindentudásáról élőben is meggyőződhetett a Zeneakadémia közönsége január 18-án (gyenge félház mellett hatalmas siker), amikor a Diabelli-változatokról alkotott elképzelése mellett Bachhal való viszonyába is bepillantást engedett. Merthogy Anderszewski nem az a versenylovát jól megülő zongorazsoké, aki a virtuóz technika nyergében biztosan ülve végiggaloppozza a zeneirodalmat, s főként a nagy koncerttermeket, hanem elmélyült, a művekkel személyes viszonyban álló muzsikus. Interpretációja mindig végiggondolt. Igaz: attól, hogy egy zongoristának vannak gondolatai, még nem biztos, hogy mondanivalója is van. De Anderszewskit megóvja a semmitmondástól biztos ízlése, amit első Bach-lemezének összeállítása is tanúsít.

A zeneirodalom legmonumentálisabb billentyűs vállalkozásának, Bach Klavierübung-jának első kötetét alkotó partiták nem a legközismertebb s legnépszerűbb Bach-művek közé tartoznak. Pedig nem számítva a hivatalból kiadott néhány Mühlhausen számára írt tanácsválasztási kantátát, ez a sorozat Bach első, nyomtatásban megjelent műve, aminek különös jelentőségét csak növeli, hogy az anyagiakkal mindig nagyon óvatosan, de kiválóan bánó Bach saját kiadásban jelentette meg 1726-tól füzetenként az egyes partitákat. Miután így felmérte a zeneértő lipcsei közönség igényét, s feltehetően annak tetszését e művek iránt, 1731-ben a teljes sorozatot is közreadta opus 1 megjelöléssel, a következő címmel: „Klavier Gyakorlat, melyben vannak Praeludiumok, Allemande-ok, Courante-ok, Sarabande-ok, Gigue-ek és más Galanteriák, azoknak, akik szívelik, kedvük felvidítására készíttetett Johann Sebastian Bach által.” A korabeli „partita” elnevezés – a francia „suite” olasz megfelelője – a fenti stilizált tánctételek sorát jelenti, melyeket itt minden esetben jelentős előjáték vezet be. A 6 partita a kor világi zenéjének teljes spektrumát felöleli, az előjátékok különböző fajtáitól (Toccata, Sinfonia, Praeludium), a tánctételek és „galanteriák” (Rondeaux, Burlesca, Passepied) teljes skálájáig. Természetesen – mint Bachnál mindig – maga a sorozat is tudatosan szerkesztett: nem véletlen, hogy sorozat második felét kezdő D-dúr partita nyitótétele francia nyitány, ahogy a három moll és három dúr hangnem elrendezése sem esetleges. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy itt nem ciklusról van szó, hanem sorozatról, ami nem jelenti persze, hogy ne lehetne az összeállítás tudatosan szerkesztett. Attól azonban, hogy végiggondolt, még nem lesz belőle ciklus, csak tudatosan megszerkesztett gyűjtemény.

Ha tehát egy zongorista – mint Anderszewski – szuverén módon nyúl a partitákhoz, és hármat kiemelve belőlük, azokat nem az eredeti, gyűjteménybeli sorrendjükben játssza el, még nem követ el szentségtörést. Sőt, éppen ez a műsorválasztásban is fellelhető szuverenitás teszi Anderszewski Bach-képét oly vonzóvá. Számára Bach személyes kérdés. Mégsem válik játéka öncélú és zeneietlen magamutogatássá. Tökéletesen ismeri a 18. század első felének zenei grammatikáját, mégsem lesz merev díszítéstan-bemutató a zongorázásából.

Beszélhetnénk itt a B-dúr partita Praeludiumának mozarti érzékenységű megszólaltatásáról, vagy az a-moll partita Gigue-jének csodálatosan végiggondolt, a szerkezetet kristálytisztán felmutató interpretációjáról, mégis egy tételt emelnék ki a lemezről.
Nem tudom, hogy az e-moll partita Sarabande-jának létezik-e személyesebb megszólaltatása. Minden egyes hang mintha éppen-most születne. A zene fokozatosan bomlik ki, előrehalad, visszahőköl, megáll, elgondolkozik, vajon merre menjen tovább. Az ember el sem hiszi, hogy ez a rögtönzött játékmód lejegyezhető, de ha belenézünk a kottába, egyszerre nyilvánvalóvá válik, hogy itt maga Bach improvizál: harmincketted-, sőt hatvannegyed-futamok, triolák, arpeggiók, trillák, késleltetések valami olyasmiről beszélnek itt, mely kis híján lejegyezhetetlen, olyan belső tájon járunk, ahol a zenei kifejezés szinte önnön határaiba ütközik. Anderszewski játéka a magányról beszél, arról a metamorfózisról, melynek során a külső világ elvesztésével, hirtelen feltárul a belső.

Nem tudom, hogy Piotr Anderszewski vallásos-e, de ezen a felvételen Istennel beszélget. És ezt nem cáfolja az a tény, hogy nem egyházi, hanem világi zenéről van szó, hiszen Bachnál e kettő csupán mesterségesen választható szét, mert teljesen mindegy, hogy milyen műfajról, formáról, vagy tételtípusról van szó, az ember a zenében kerül a legközelebb Istenhez.

Erről szól ez a lemez.