Menyhért, Mirjam

Torokméz

2003.09.23. 00:00

Programkereső

Évtizede kísért egy rémkép. Az egyik leghitelesebb indiai zenét játszó, a muzsikát valahol Delhi környékén magába szippantó együttesünk koncertjén rajtaütésszerűen rám tört a röhögés. A magyar zenészek által előadott, ám minden ízében eredetinek tűnő (meglehet: tényleg eredeti) zene hallatán jutott ugyanis eszembe, miképpen álmélkodna fordított helyzetben az indiai közönség. Állna előttük egy turbános szikh férfi, karján Üss, Anyám!, valamint horgonyt ábrázoló tetoválással, és mély átéléssel énekelné a Kőbánya bluest.

Viszont itt van ez a fénykép, és ennek láttán azért elbizonytalanodik az ember. Talán mégis megtörténhet a csoda. Megeshet, hogy valaki olyan mélyen olvasztja magába mások idegen kultúráját, hogy még a helybélieknek is alaposan elkerekedik a szemük. A képen Somfai Kara Dávid látható, amint 1997 augusztusában, Észak-Mongólia Hövszgöl tartományának Cagán-Núr járásában, tofa rénpásztorok gyermekeinek torokénekel. A gyerekek pedig egyáltalán nem találják viccesnek vagy lesajnálnivalónak a dolgot, de hát erről szükségtelen többet mondani, tessék egy pillantást vetni a fotóra.

Somfai Kara Dávid Budapesten született, a Városmajor környékén nőtt fel, és bár különös érdeklődéssel olvasta a nagy ázsiai hódításokról vagy Timur Lenkről szóló könyveket, eszébe nem jutott, hogy egyszer Ázsia kutatója, szakértője, szerelmese lesz. Gyermekkorában legfeljebb a budai hegyeket kutatta szorgalmasan, sőt. Tulajdonképpen minden idejét a természetben töltötte, azt mondja, komolyan megrettent, amikor először kellett elmennie a Batthyány térre; hosszú percekig böngészte a térképet.

Később sportolni kezdett, futó lett. Gyors volt és kitartó, négyszázon nyargalt. Gyilkos táv, mondták neki, ő azonban csak megrándította a vállát: túlélhető. Meghívták a válogatottba, majd 1989-ben sportösztöndíjjal Amerikába ment. S hogy az élet szertelen rezdülései milyen észrevétlenül irányítják sorsunkat: Somfai Kara Dávidnak egy esztendeig Amerikában kellett élnie ahhoz, hogy ismét és immár végérvényesen beleszeressen Ázsiába. Kollégiumi szobatársa ugyanis egy ujgur fiú volt, ő pedig – kihasználván a lehetőséget – szobatársától, barátjától rövidesen megtanulta az ujgur nyelvet. Mi tagadás: nem volt könnyű, mivel a tankönyv nem a Somfai Kara Dávidhoz hasonló leendő világpolgároknak készült. Az első oldalon például egy képen Mao Ce-Tung a nemzetiségi gyerekek buksiját simogatta, alatta meg ez állt: Joldas Mao Ce Tung, her millet balliri bilen bille. Azaz: Mao Ce-Tung elvtárs a nemzetiségi gyerekek körében. Szép, nemes indítás.

Egy sérülést követően hősünk hazatért, és innen kezdve az események felgyorsultak egy kicsit. Somfai Kara Dávidot egyre kitartóbb érdeklődése az Ázsiát kutatók környékére sodorta, rövid idő alatt megtanulta a kazak nyelvet is, nemsokára pedig megkezdte egyre hosszabb utazásait. Elsőként az oroszok elől Kína területére húzódó kazakokat látogatta meg, majd végigjárta a kelet-turkesztáni oázisvárosokat, fürdött a tevés-turbános világban, ment a nomádokhoz, jurtákban ette a birkahúst, tanulta a helyi szokásokat. Megtanulta, hogyan kell viselkedni a szertartásokon. Mi módon kell köszönteni a másikat. Figyelt arra is, hogy a jurtában ne lépje át azt a földre terített kendőt, amire az ételt tették. Ügyelt arra, hogy soha ne nyúljon bal kézzel az ételért, valamint ne járja körbe a házigazdát, kockáztatva ezzel, hogy átadja rossz energiáit. Megtanulta, hogy a jurta küszöbére lépni a legnagyobb sértések egyike, megtanult számtalan hasznos helyi szokást.

Később jelentkezett az egyetemre, és mellesleg a kilencvenes évek elején nyert néhány magyar bajnokságot négyszáz és nyolcszáz méteren.

1991 óta tizenhatszor volt Ázsiában. Vadászott mínusz harminc fokban az Alatau-hegységben farkasokra idomított sasokkal. Vendégeskedett a sarkkörön túl élő rénpásztoroknál. Tuvában részt vett különös sámánszertartásokon. Egy Tuva felé zötykölődő romos buszon a mellette ülő férfi hirtelen torokénekelni kezdett, és ez fantasztikusan tetszett neki. Rövidesen megismerte a profi torokénekeseket, maga is megtanulta technikájukat, sőt: egy torokénekesek számára kiírt versenyen a külföldiek között második helyezést szerzett! Az ujgur és a kazak nyelv mellett aztán megtanulta a kirgizt, az üzbéget, türkmént, kétféle mongolt. Ma már megszólal a tuvák nyelvén; még felsorolni is sok, összesen vagy tizenöt nyelven beszél és énekel.

A torokéneklés amúgy nem egyszerű dolog. És ez nem csupán a technikájára vonatkozik, hanem arra is: a tuvák erősen őrzik a titkát. Bár a torokének-turizmus keretében külföldi tanítványokat is fogadnak, keveset mutatnak meg az idegeneknek, egy pont után intenek: neked ennyi elég.

Somfai Kara Dávid az ELTE belső-ázsiai tanszékén tanít, rövidesen doktorál. Ma már kirgiz felesége is Budapesten él, de ebben semmi meglepő nincs, mondja: még olyat is ismer, aki hétéves koráig jurtában élt, ma szintén pesti lakos, az egyik ismert bank osztályvezetője. Gyakran lepi meg a budapestieket azzal, hogy könyvbemutatókon, kiállításmegnyitókon torokénekel. Halljuk, csodálkozunk. Mint a tofa rénpásztorok gyerekei a jurtában.