Orsolya

„A művek akkor maradnak fenn, ha képesek a korral együtt változni!”

2003.09.24. 00:00

Programkereső

Szokolay Sándor zeneszerzővel, Kovalik Balázs rendezővel és Oberfrank Péter karmesterrel Mesterházi Máté beszélgetett a próbaidőszak kezdetén.

Mesterházi Máté: Szokolay Sándor Vérnásza a múlt század második felének legsikeresebb magyar operája: eddig mintegy húsz produkcióban állították színre itthon és külföldön. Elsőként azt kérdezem a szerzőtől, hogy mely megközelítéseket érzett magához különösen közel állónak, illetve hogy ugyanezeknek fényében miként értékeli Kovalik Balázs rendezését?

Szokolay Sándor: Az eddigi színrevitelek közül Kovalik Balázs megközelítése rendelkezik a legnagyobb (bár ma nem divatos ez a szó:) közösségi erővel. Hogy egy produkció ennyire a résztvevők közös ügye lehet, azt békéstarhosi zeneiskolás korom óta most először tapasztalom. Ezt akkor is le kellene szögeznem, ha Kovalik felfogását nem tartanám teljesen meggyőzőnek és hitelesnek. Ám annak tartom.

M. M.: Voltak a Vérnász külföldi előadásai között úgynevezett „rendezői-színházi” felfogások is?

Sz. S.: Hogyne. Nekem például borzasztóan tetszett Kurt Horres wuppertali rendezése, annak ellenére, hogy – vagy talán éppen azért, mert – a maga jelzésszerűségében az az előadás volt a legkevésbé „magyar Parasztbecsület”. Ez az elvontabb, átlényegítettebb megközelítés persze válasz volt arra a beidegződésre, amelyet a németekben egyik jelentős zeneszerzőjük, Wolfgang Fortner (egyébként kinti kritikusok által az enyémnél kevésbé sikeresnek tartott) Vérnász-megzenésítése okozott. De nagyon szerettem a brnóiak érett felfogását is. Kassán rettentő szenvedélyesen játszották a Vérnászt, és ettől volt jó, miközben a zágrábi, fekete-fehér rendezésben szinte mozdulatlanul adták elő, és éppen ez adta meg a dráma feszültségét. Úgy érzem, ahogy múlik az idő, az újabb előadások egyre inkább a darab időtlenségét fejezik ki. Mindenesetre egyben, szünet nélkül – mint most – még senki nem játszotta a Vérnászt. De nekem ez a megoldás tetszik, mert kifejezi, hogy a darab szereplőinek sorsa megállíthatatlan. A tánc- és lakodalmas jelenetek lecsökkentése sem zavart – a mű így korszerűbb, maibb pszichózist jelenít meg.

M. M.: Azt hiszem, a zsánerjelenetek kihúzásának alapvetően két zenedramaturgiai következménye van. Az egyik, hogy fölerősödik a mű monotematikussága, szimfonikus variáció-jellege. Amit hallunk, az szinte mindig ugyanaz, és mégis lebilincsel minket. Én ezt tartom a Vérnász-partitúra legkorszerűbb és egyben legmaradandóbb vonásának. A húzások másik következménye viszont az, hogy a falusi miliőábrázolás kétségtelenül gyengül, és ezzel gyengül az a kontraszt is, amelyet az előbbiekkel szemben a szürreális harmadik felvonás képez…

Kovalik Balázs: A zsánerjelenetek mai hiteles ábrázolása szinte lehetetlen. Meg lehet próbálkozni ezeknek a jeleneteknek az absztrakt ábrázolásával, de abban a pillanatban máris kiléptünk a reális világból, tehát ismét elvész a kontraszt a harmadik felvonás szürrealitásával. Nem arról van szó, hogy ezek a zenék érvénytelenek volnának, hanem arról, hogy pillanatnyilag nem vihetők színre hitelesen, ám egyszer majd talán újra értelmet nyernek. Van ennek a Vérnász-drámának egy, az antik drámákból eredeztethető sodra, ereje. Richard Strauss sem engedi meg magának a Saloméban, az Elektrában, hogy bajadérok táncoljanak, mert csak egy tánc lehetséges, és az Salome tánca. Klytaemnestra udvarát sem láthatjuk mulatozni, mert akkor megszűnnék Elektra sorsa. Ebben a darabban pedig elsősorban az Anya sorsa szűnnék meg, de a Menyasszonyé is – merthogy azt gondolom, ők ketten itt a főszereplők

M. M.: Volt-e példa korábban arra, hogy a darabon a mostanihoz fogható húzásokat hajtottak végre?

Sz. S.: Eddig Kovalik Balázs ejtette rajta a legnagyobb húzásokat. De egyben a legkevésbé kikezdhetőket is! Nem kétséges, hogy ami megmaradt, az a mű legerősebb vonulata, ami pedig kikerült az előadásból, az inkább díszítés. A mostani alapjául szolgáló, szegedi produkció premierjén visszanyertem a hitemet. Az elmúlt évtizedekben ugyanis azt hitették el velem, hogy „sok a magas hang, sok a hajlítás, vastag a zenekar…”, mintha mást nem is hallottak volna! Most pedig, amikor újra előveszik ifjúkori műveimet, dicséretet kapok azért a „modernségért”, amiért akkor kikaptam. Sokszor mondták a Vérnászra, hogy „magyar Parasztbecsület”, hogy naiv zene, pedig nem igaz: sokkal inkább idegzene, és Kovalik rendezése éppen erre tapintott rá. Ami például az esküvői jelenetből kimaradt, annak a mélységét a rendező képes egyetlen, fényképszerű tablóban visszaadni!

M. M.: Ha a rendező által végrehajtott húzásokat a zeneszerző el tudta fogadni, akkor miért került vissza az előadásba a három favágó – Szegeden még szintén kihagyott – jelenete?

14f2b064-ed06-4245-b06e-d43b126d47a7

K. B: Az operajátszás műhelymunka. A meghúzott verzió elkészítésekor az előadás karmesterével, Oberfrank Péterrel megpróbáltunk végigkövetni egy logikai menetet. Azonban mihelyt a szegedi előadás megvalósult – tehát amint a próbák lezárultak és a produkció összeállt –, már én is úgy éreztem, hogy ebből a logikai menetből valami hiányzik. A szerző kérését a favágók jelenetének visszaállítására annál is szívesebben teljesítettem, minthogy a harmadik felvonás átlépése a szürrealitásba ezzel nagyobb hangsúlyt kap. Megjegyzem: Lorca drámája az első és második felvonás helyszínmegjelöléseivel, rózsaszín, sárga és kék színeivel a cselekményt eleve szürreális vízióba helyezi. Vagyis a Lorca-drámákhoz tapadó „spanyol kolorit”, ez a fehér-fekete sztereotípia valójában hamis. Mégis: a harmadik felvonás a maga természeti, erdei környezetével, a Hold („fiatal, meszelt képű favágó”) és a Halál („koldusasszony”) figuráinak fellépésével nagyon erős váltást eredményez. A favágók jelenete nélkül pedig az Anya átzuhanása saját tudatalatti világába is túl hirtelen történnék meg: hisz az egyik pillanatban még az esküvői vendégsereget uszítja bosszúra, a másikban pedig már benne találja magát abban a tudatalatti, „víz alatti” természetben, amelyben ő – rendezésem szerint – a Halált személyesíti meg. A favágók jelenetének visszaállításával ennek a kompakt Vérnásznak a folyamata töretlenebb, de egyben feszesebben is ívelt.

M. M.: Persze a favágók „közlendője”, az tudniillik, hogy helyeslik a szerelmesek lépését, bizonyos fokig már a szegedi rendezésben is megjelent; hisz a Cselédasszony örvendezése Leonardo és a Menyasszony szökése fölött Lorcánál ebben a formában nem jelenik meg…

K. B.: Úgy van. De más az, ha a reális világhoz tartozó Cselédasszony örvendezik, akinek az örömébe jócskán vegyül káröröm is, és más, ha a szürreális világhoz tartozó favágók mondanak az ösztönök szavára igent. A favágók jelenetének visszaállítását egyébként hasonló meggondolás indokolja, mint amely a második felvonásbeli Menyasszony-Leonardo szerelmi kettős elhagyását motiválta. Úgy gondoltam, izgalmasabb, ha a reális világban a két ember nem képes beszélni az egymás iránti szerelméről, hanem csupán a tudott, de kimondatlan szenvedély feszíti őket egymásnak; csak amikor átlépnek a szürreális álomba – az „erdőbe” –, ott lehet kimondani ezt a szót. Mint ahogy én magam is nehezen tudom kiejteni a számon azt, hogy „szeretlek!”, mert amint kimondom, valahogy rögtön hamissá válik, és lehúz a földre. El kell jutni egy másfajta állapotba, mámorba, „túlvilágba” ahhoz, hogy ez a szó őszintén hangozzék…

Sz. S.: Ha van Kovalik rendezésében számomra szokatlan kép, akkor az a Hold figurája, amint fürdőkádnyi vérben mosakszik… De hát tagadhatatlanul ez is lorcai elem!

K. B.: Lorca szerint a Hold meszelt képű, fiatal favágó. Ezt a szürreális képet, metaforikus megfogalmazást szerettem volna a színpad eszközeivel újrafogalmazni. A Hold, amely a latin nyelvek sajátosságából adódóan nőnemű lény, itt tenor hangra írott szerep; ezt azonban mégis átlényegíti az a tény, hogy megszólalásakor misztikus női kar kíséri. Másfelől ott a vér, amely az életet, a test melegét jelenti. Amikor a Hold forró embervért akar, akkor ezt a képet persze értelmezhetjük negatívan, horrorisztikus elemként, de értelmezhetjük úgy is, mint sóvárgást a szeretet - a másik ember ölelése, testének melege - után. A kép ellentmondásossága rímel a Vérnász-dráma egyik üzenetére: a szeretet minden áron való megszerzése-megtartása végül megöli magát a szeretett lényt; ha megkapom, ha „ihatom a vérét”, azzal el is veszem az életét (Salome). Ezt a borzongató kettősséget ábrázolja a fürdőkád „csónakjában” ülő holdbéli alak, aki vérrel meszeli a testét.

Sz. S.: Nagyon értékeltem, hogy – és ahogy – a rendező a Vőlegény és Leonardo viadalát a színpadon ábrázolja; a korábbi színrevitelek a párbaj érzékeltetését a közzenére bízták…

K. B.: Úgy érzem, ebben a szürreális, szimbolikus világban pontosan az az érdekes, ha nem szaporítjuk tovább a titkokat. Benne vagyunk egy „erdőben”, ahol minden és mindenki más, mint ami. Hogy itt egy párbaj a színfalak mögött játszódjék le, nem találtam hatásosnak. Azt viszont, hogy a két férfi realisztikusan késelje meg, mészárolja le egymást, ugyancsak el akartam kerülni. Úgy gondoltam (anélkül, hogy Antonio Gades Vérnász-filmjét akkoriban már ismertem volna), hogy ezt egyfajta táncnyelven kellene elbeszélni. Az pedig, hogy a kölcsönös gyilkosság aktusa kézfogássá – kibéküléssé –formálódik át, azt jelenti, hogy a két fiú halála tulajdonképpen…

M. M.: …sorsközösség…

K. B.: … sorsközösség, sőt maga a vérnász, hiszen szoktunk is ilyet mondani: „nászra kél a halállal”… Miközben tehát a két fiú egymás vérét ontja, s egymás és a saját vérébe zuhan bele, aközben halálukban két gyűlölködés találkozik – és békél meg – egymással. Ezt fejezi ki a Hold is, amikor testével hidat képez közöttük. Hisz lássuk be: a két férfinak semmi baja sem volna egymással, ha a társadalmi kényszer nem sodorná bele őket az ellenségeskedésbe. A sírban azonban mindannyian ugyanolyanokká válunk. S ahogyan halálában a két férfi azonossá válik, ugyanúgy osztozik egymással sorsában a két nő, a tradíciókhoz mereven ragaszkodó Anya és a tradíciókat felrúgó Menyasszony is. Ezért tartottam fontosnak a záró – sirató – jelenet szimmetriáját. Hisz mindkét nő sirat egy-egy férfit, pontosabban a Menyasszony nemcsak Leonardót, hanem a Vőlegényt is elsiratja. Tehát a Menyasszony „színeváltozása”, ahogyan maga is felveszi a fekete színt, immáron az Anyával való sorsközösségre utal.

M. M.: Mit jelent a karmester számára a Kovalik Balázzsal való együttműködés?

Oberfrank Péter: Tudni kell: egy-egy próbán Kovaliknak annyi mondanivalója van, hogy arra a karmester csak a muzsikálásával tud reagálni. Én ilyenkor a zongora mellett fedezem fel, hogy a rendezőnek mennyi mindenben igaza van. És miközben megszólaltatom a zenét, esélyem van arra, hogy e gondolatok nyomán esetlegesen új szempontokra figyeljek fel, amelyekkel viszont az ő munkáját is segítem. Tehát létrejön közöttünk egy termékeny kommunikáció.

M. M.: Milyen sajátos problémákat vet fel a Vérnász-partitúra megszólaltatása?

O. P.: A mű hangszerelése nagyon jól kiemeli a fontos hangokat és motívumokat, ami önmagában is értelmezi a zenét, ráadásul megkönnyíti az énekesek dolgát. A partitúra megszólaltatásakor az Operaház akusztikája annyiban gondot jelenthet, hogy a zenekari árok „rézfüggönye” – a rézfúvós kar – itt sokkal inkább „takar”, mint a szegedi színházban. Míg tehát nem szabad kiölnöm a partitúrából annak nyerseségét, jó értelemben vett primitív energiáját, aközben ügyelnem kell arra is, hogy a szavak érthetőek maradjanak. A zenekar részéről ez nagy fegyelmet követel, hiszen a zenészeknek jól esik ezt a művet játszani, és így hajlanak arra, hogy „beleadjanak apait-anyait”… Személy szerint nekem nagyon örömet okoz, hogy bár öt évvel ezelőtt elhagytam ezt a házat, most olyan csapatban dolgozhatom, amelyben nem kell vendégnek éreznem magam. A szegedi előadás premierje után két évvel folytatódik egy „történet”, amely bizonyosan sokat érett bennünk. Az pedig külön szerencse, hogy ebben a folyamatban most a zeneszerző is részt tud venni.

Sz. S.: Végtére is olyan nekem ez az új előadás, mintha tükörbe néznék, mintha negyven év után szembe jönne velem a művem. Hetvenedik életévemen túl pedig tanulni akarok, új dolgokat megfigyelni. Nem érdekel, mi lesz a halálom után, mennyit fogják a darabjaimat játszani. Az érdekel, hogy amit játszanak tőlem, arról az utókor valami újat tud-e meg. Mert a művek akkor maradnak fenn, ha képesek a korral együtt változni. Ezzel a mostani előadással pedig úgy érzem: megérintett a maradandóság szele. Nem vártam volna, hogy még életemben „kardélre hányják” a Vérnászt úgy, hogy közben teljes rend teremtődik benne, s a mű örök igazságai sem sikkadnak el. És mivel most rendszeresen részt veszek majd a próbákon, bízom benne, hogy tanúja lehetek újabb „csodák” születésének is…