Nándor

Fokozatosan váltam karmesterré

2003.09.27. 00:00

Programkereső

Bátyja, Oberfrank Pál közkedvelt színész. Nagybátyja, Oberfrank Géza neves karmester. Amikor őt Puccini Triptichonjának emlékezetes, Kovalik Balázs rendezte, szegedi előadásában Lukács Ervin hallotta vezényelni, a Zeneakadémia karmesterképzőjének akkori vezetője úgy vélekedett: Oberfrank Péter a zenekari árokban pontosan azt csinálja, ami a színpadon látható… Szokolay Sándor Vérnászát – a XX. század második felének legnagyobb sikerű magyar operáját – harminc év után most az ő vezényletével hallhatja-láthatja a budapesti közönség.

- Hogyan lett karmester?

– A Zeneakadémián előbb zongoraművésznek tanultam, és csak negyedévesen felvételiztem a karmesterképzőre. Itt Lukács Ervinhez jártam, akit nagyszerű tanárnak és zenésznek tartok. A szakma megtanítható részét elképesztő módon át tudta adni. Nála az egyetlen nehézség az volt, hogy belénk nevelte a félelmet is – azt, hogy a zenekar „ezerfejű szörny”, amelyet „meg kell magunknak nyerni”…

- Úgy érzi: ha ez igaz is, nem jó tudatosítani?

- Nem szabad vele foglalkozni, mert lebénít. Csak a zenére szabad figyelni! Sosem törekedtem karmesteri „pályafutásra”, hiszen már a karmesterképző alatt lementem Szegedre egy évre korrepetitorkodni. Ezt folytattam azután az Operaházban is, épp Lukács Ervin ajánlására. Tehát, ha úgy tetszik, fokozatosan váltam karmesterré. Most is imádom az énekeseket korrepetálni, azaz személyesen, zongora mellől betanítani, mert szeretem őket, és azt hiszem, ők is engem. Hiszen az énekes akkor nyugodt, ha már a próbaidőszak elején találkozik a karmesterrel, akiről tudja, hogy az bármikor le tudja őt zongorán is kísérni.

- Vagyis aki nem jó zongorista, az nem is lehet jó operakarmester?

– Aki nem jó zongorista, annak más úton kell megnyernie az énekesek bizalmát. Mert a legfontosabb, hogy az énekesek biztonságban érezzék magukat a színpadon; hogy ne kelljen folyton a karmestert nézniük, vagyis hogy ne kerüljenek függőségbe a karmestertől.

- Tehát, ha jól értem: fontos, hogy már korai stádiumban megismerjék a karmester elképzelését…

– …és hogy sok időt töltsenek együtt. Szerintem az egész operai munkában az a legérdekesebb, hogy a rendező gondolatai miként „válnak zenévé”. Vagyis az előadást együtt kell megszülnünk. Régen rossz, ha az énekes világosítja fel a karmestert arról, hogy a rendező itt meg itt ezt és ezt kéri. Sok karmester követi el azt a hibát, hogy maga is „megrendezi” a darabot – a rendezőtől függetlenül.

- Jól értettem: a rendezést kell elmuzsikálni?

– Ha rossz a rendező, mert például a zenét figyelmen kívül hagyva csak a szöveggel foglalkozik, akkor ez persze nem működik. Olyan rendezőknél azonban – mint Kovalik, Zsótér –, akik a szöveget a kottával együtt elemzik, igenis előfordul, hogy meglátásaik nyomán a zenei előadást, egy-egy tempót, zenei karaktert újra kell gondolnom. Az operajátszásban még nem természetes az, ami a színházban már igen: hogy tudniillik nem a szöveget, hanem annak mögöttes tartalmát kell eljátszani. Mivel azonban az operában ezt a mögöttes tartalmat a zene már elmondja, az igazán jó rendező nem is ezt játszatja el még egyszer, hanem valami mást. Így azután fantasztikus gazdagság halmozódik fel, s a karmester is kétszer, háromszor fedezheti föl magának a darabot.

- Az Operaház korrepetitoraként, az Operaházban kezdett el vezényelni. Most ugyanitt mégis vendégként vezényli Szokolay Vérnászát…

– Hét évig voltam a Magyar Állami Operaház tagja, de öt esztendővel ezelőtt elegem lett abból, hogy az előadások minőségére nincs ráhatásom. Úgy éreztem: vagy engem is „bedarál” ez a szisztéma, és örülnöm kell, ha kapok egy-egy feladatot, vagy elkezdem a magam útját járni, és szabadúszó leszek mint dalestek zongorakísérője, illetve kamarahangversenyek zongoristája. Szempontjaimat az Operaház vezetősége nem értette meg. Elismerték, hogy ez valóban szélmalomharc, na de hát az Operaház „mégiscsak az Operaház”… Ami részben persze igaz, hiszen továbbra is nagyon szeretem ezt az intézményt. Az is jólesett, amikor Melis György visszahívott karmesternek jubileumi Cosi fan tutte-előadásához.

- Ezzel a zongoratudással, lapról olvasási készséggel miért nem ment el valamelyik külföldi színházhoz korrepetitornak?

– Ez volt az elképzelésem. El akartam szegődni valamelyik német színházhoz, ahol az operajátszás mint szakma is elsajátítható. Amikor azonban az esseni színház főzeneigazgatójának, Stefan Soltesznak mindent első látásra lejátszottam, úgy vélte, ezzel a repertoárismerettel talán nem korrepetitorkodnom kellene, hanem mégiscsak vezényelnem. A külföld ellen szólt a kisfiam megszületése is, no és a főzeneigazgatói meghívás Szegedre.

- Szeged az elmúlt években a magyar operajátszás titkos fellegvára, „sziliciumvölgye” volt. Ez a mostani Vérnász is a két esztendővel ezelőtti szegedi produkció átvétele. Miért szakadt ennek vége, miért jött el négy év után onnan?

– Szegedre a színház akkori igazgatója, Korognai Károly hívott meg. Ő azt szerette volna, ha Kovalik Balázzsal együtt vezetjük ott az operatagozatot. Kovalik azonban sajnos „csak” a szellemi támogatásáról biztosított…

- Úgy érzi: ha Kovalik nemcsak rendezőként, hanem irányítóként is jelen van, több sült volna ki ebből a szegedi kísérletből?

– Feltétlenül. Nem tudom, tovább tartott volna-e, de hogy több előadással, jobb kommunikációval, vagyis jobb hatásfokkal működtünk volna, az biztos. Én ugyanis valószínűleg már egyéniségemnél fogva sem tudok azzal foglalkozni, hogy mi látszik „kívülről”. Voltaképpen ezért is jöttem el: mert tudtam, ez a tulajdonság manapság nélkülözhetetlen.