Ilona

Sátor, hajó, kávéház, dzsessz

2003.09.29. 00:00

Programkereső

David Yengibarjan igazi világzenész. Harmonikáján vérbeli Buenos Aires-i tangó szól, de közben nem tagadja meg jereváni gyökereit, sőt azt sem, hogy hét-nyolc éve Budapesten él, s leggyakrabban magyarokkal játszik együtt.

Az amúgy is kozmopolita produkciót - Pandoukht című új lemezének élő bemutatóját - tovább színezte, gazdagította a Klezmatics legendás alapítója, a trombitás Frank London erőteljes játéka. Ők ketten hajtották, sodorták, szinte extázisba kergették zenésztársaikat: a bőgős Barcza-Horváth József, a gitáros Gadó Gábor és az ütőhangszeres Dés András is felülmúlta önmagát. Nem vitás: ez a háromnegyed óra volt az első budapesti dzsesszfesztivál egyik tetőpontja.
Mélypontról viszont szerencsére egyáltalán nem számolhatunk be, mert a többi fellépő is a szakma hazai élmezőnyéből került ki, megtűzdelve ragyogó külföldi vendégekkel. A pénteki programot nyitó tatár-bolgár-magyar Black Sea trió - nevéhez méltón - a fekete-tengeri folklór és a kreatív improvizatív kortárszene ötvözetét hozta el Pestre, és a Yengibarjanék után színre lépő formáció, a gitáros Juhász Gábor és a dán trombitás, Palle Mikkelborg közös projektje is roppant ígéretes. Másnap az énekes Winand Gábor és zenekara teremtett hangulatot, majd a Szakcsi Lakatos Trió, a Babos Project Romani, végül David Liebman amerikai szaxofonos és a Budapest Jazz Orchestra következett.
Vidéki városokban - Debrecen, Nagykanizsa, Székesfehérvár - már a hetvenes évek óta szép hagyománya van a dzsesszfesztiváloknak, de Budapest mindeddig teljesen kimaradt ebből. Most Gőz László harsonaművészé, a BMC Records vezetőjéé, illetve a IX. kerületi önkormányzaté az érdem, hogy a Ferencváros egyébként is hónapról hónapra fejlődő, szépülő északi részén, a Közraktár utca, Zsil utca, Ráday utca, Köztelek utca "vidékén” létrehozták a fesztivált, a kulturális tárcát és a fővárost is bevonva a finanszírozásba. A programok központi helyszíne a Szabadság és Petőfi híd között félúton, egy elhagyott gyárépület tőszomszédságában felállított Közraktár-sátor volt, amit színültig megtöltött a publikum, még pótszékeket is kellett hozni. A sátorból a közönség szabadon (pontosabban: a büfén keresztülverekedve magát) átjárhatott a Dunán a Zsil utca magasságában horgonyzó Európa-hajóra, ahol a László Attila Band muzsikált, illetve Dés László mutatta be Metszetek címû új lemezét. Aki pedig a műfajhoz leginkább illő klubhangulatra vágyott, átsétálhatott a Ráday utcába, ahol három kávéház (Jaffa, Time, Paris-Texas) volt a dzsessz - sajnos csak alkalmi - otthona, egészen késő éjszakáig.
A szervezők dzsesszünnepnek hirdették ezt a két napot, s a színvonal, illetve az érdeklődés alapján kijelenthető, hogy nem is túloztak. Mindössze két apró kritikai megjegyzésem lenne; egy technikai és egy szakmai jellegű. Az egyik: a sátor és a hajó közvetlen közelében, az elhagyatott Duna-parti parkban - közvilágítás híján - az érkezőknek vaksötétben kellett botladozni. Fáklyákkal talán segíthettek volna ezen a problémán, s még hangulatos is lett volna. A másik: bár a műsorszerkesztést és az egyes koncertek színvonalát nem érheti bírálat, összességében nekem mégis egy kicsit túl intellektuális, amolyan "bölcsészeknek való” lett a program. Egy dzsesszünnepen nemcsak a beavatottakra kellene gondolni, hanem azokra is, akik csak most ismerkednek, barátkoznak e hihetetlenül sokszínű, szerteágazó műfajjal.