Orsolya

New Deal

2003.09.30. 00:00

Programkereső

A tarokk igazi játékos játék. Sok az ismeretlen tényező, itt az is sokszor csak menet közben derül ki, ki kinek a partnere. Nincs két egyforma játszma. Alapvetően a legszebb a huszonegyesfogás, de ehhez a körülményeknek is szerencsésen kell alakulniuk, és tudás sem árt hozzá. Minden valamire való tarokkos huszonegyest akar fogni, ha csak teheti.

A Fesztiválzenekar a hét végén – szezonkezdésként – háromszor adta elő Sztravinszkij Kártyajátékát, Reinecke d-moll fuvolaversenyét és Rimszkij-Korszakov Seherezádéját Fischer Iván vezényletével és Emmanuel Pahud közreműködésével. Én a vasárnapi koncerten kibiceltem.

Sztravinszkij Kártyajátékában három leosztást hallhattunk. Az első amolyan bizonsági játék, „tous les trois”, különösebb nehézség és bonyodalmak nélkül. Az öreg Igor partnere Fischer volt. A viszonylag lassú tempóhoz a zenekar jól kontrázott, s nagyobb izgalmak és kiemelkeddő szépségek nélkül, de magabiztos vezetésben ért véget a parti. A második osztás érdekesebb eredményt hozott – itt több színt, eleganciát vehettünk észre, a fordulatos és szellemes húzásokban szép összjáték alakult ki. A harmadik menet talán kevésbé sikerült, kissé lötyögős, egyenetlen játszmát élhettünk át, különösen a színezés nem ment igazán – nem is olyan könnyű műfaj ez a Sztravinszkij. Többet kellene Kártyajátékot játszani, ez a mű kibicként is élvezetes, de koncerten ritkán hangzik el.

A második körben Reinecke képviselte az ellenoldalt, beszállt viszont Pahud, aki nemcsak szólójátékban kiváló – a Berlini Filharmonikusoknál is játszik –, talán ezért tudott ilyen szépen együttműködni a Fesztiválzenekarral. Kevesen fuvoláznak ilyen brilliánsan: játéka elegánsan könnyed, technikás, ám sose tolakodó, mégis mindig elég határozott, virtuóz és érzékeny: jó tarokkos. Kár, hogy az ellenfél gyenge volt – a tételek végén így is igazi szépségben volt részünk. Pahud aztán ráadásként volátot mondott, szólóban adott elő egy Telemannt, mindenkit elbűvölt játéktudásával, de talán – bár a tarokkban vannak „házi szabályok”, renonszról így nem beszélhetünk – elegánsabb lett volna végigjátszani, nem sétálni ki, leterítve az utolsó lapokat. Elvégre a partner is, a közönség is ember, nem beszélve Telemannról, aki ilyenkor maximum passzvolátot mondhat vagy bedobhatja lapjait.

Szünet után egy négy leosztásos kört játszottak: a népszerű Seherezádét – ez Sztravinszkij Kártyajátékának közeli rokona, boldog őse. A játék egyik kulcsa: a szólamok aránya. Volt már rá példa, hogy a Fesztiválzenekar túl harsányan vezetett elő hasonlóan gigantikusan hangszerelt művet – most ezt alapvetően elkerülték (a csúcspontokon meg hadd szóljon, a keservét). A másik kulcs: ahogy tánccá, játékká szelidülnek (vadulnak) az amorf témák. Fischer interpretációjában a témák első megjelenése (mondhatni: a licit) kimondottan szabad, improvizatív volt, talán kissé túlzottan is, a fagott például szaxofonul szólt, ami persze nem baj: szabad színezni a tarokkban is. Ahogy haladtunk a játék folyamatában, úgy vált egyre erőszakosabbá – igazi hibát talán csak az ütőknél találhattunk, pl. egy rossz helyen megszólaló cintányért, máskor némi nézetkülönbséget (ezen az estén ők voltak a gyenge pont a zenekarban) –, s ha a mű végén a koncertmester, Eckhardt Violetta szólója nem sikerül olyan elegánsan törékenyre, akkor talán hiányérzettel álltunk volna fel – egy csendes pagát ultival is felért ez a szóló.

a9b7c94d-f8ad-4b8a-b1d5-8e215ffcbd10

A közönség aztán még egy schnell partira bíztatta Fischer Ivánt, aki kibicből osztóvá tett minket: eldönthettük, hogy Dvořákot vagy Strausst játsszanak-e. Utóbbi nyerte a licitet, s egy igazán profi és jókedvű összjáték lett az eredmény, ahol már az összes szólam vette a lapot. Ha vasárnap este huszonegyesfogás nem is történt, összességében igen jó és élvezetes volt a Fesztiválzenekar játéka, ha nem is elég színes, s külön kiemelendő a játékos kedv, mely a zenekari tagok és Fischer Iván arcán tükröződött. S ha ilyen a szezonkezdés, a folytatásban bármi történhet – mint a tarokkban.