Orsolya

A kreatív ifjúság három napja

2003.10.08. 00:00

Programkereső

A művészeti egyetemek közös fesztiválja a Millenáris Parkban Kellett már egy hétvége együttlét hazánk kreatív fiataljainak, ahol nem passzív közönségként bámulják, hallgatják a kultúrelitet, hanem végre ők maguk kapnak teret.

Budapest hat művészképzője – Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem építészet tanszék, Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Magyar Iparművészeti Egyetem, Magyar Képzőművészeti Egyetem, Magyar Táncművészeti Főiskola, Színház- és Filmművészeti Egyetem – szervezte össze a fiatalokat és alkotásaikat a Millenáris Parkba. A szeptember 26. és 29. közötti első összművészeti fesztiválhoz a Millenáris infrastruktúrájával az Oktatási Minisztérium hárommillió, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma pedig hatmillió forinttal járult hozzá.

Az első Összművészeti Fesztivál apropójából a párizsi Georges Pompidou Kulturális Centrum szökőkútszobraihoz hasonló textilbabák köszöntik a Millenáris Parkba lépőt. A kiállítócsarnok küszöbénél is meglepetés éri az embert: pezsgőt – fehéret és vöröset is – osztogat egy szőke, aki „csak hosztesz vagyok!” felkiáltással hárítja a kiállítással kapcsolatos kérdéseket. A hatalmas terembe érve az ember olyan auditív élményben részesül, mintha éppen egy fürdőkádban alámerülve hallgatná a külvilág zaját. A hang forrása Juhász András (Iparművészeti Egyetem, videoszak) „loop” (körforgás, de visszafelé olvasva medence) című videoinstallációja. A fekete-fehér film főszereplője egy fecskefürdőruhás férfi, aki egy ugrással a levegőben terem, majd vízbe csobban, s végül a földön sétál. A háromperces film készítője – miközben lassan elkortyolgatja pezsgőmet – elmondja, hogy a film nemcsak a halmazállapotok, hanem az élet körforgását is bemutatja. Majd lehalkítja a vízi audiót: kezdődik a hivatalos megnyitó. De hiába. A tömeg zsivajától nem lehet hallani sem Harsányi Lászlót, a Nemzeti Kulturális Alapprogram elnökét, sem Derdák Andrást, a Millenáris művészeti igazgatóját.

A megnyitó után az első műsorszám az Iparművészeti Főiskola textil tanszékének bemutatója. A műsorszünetben alkalom nyílik a „művészazonosítósdi” játékra: ki kell találni, hogy a közönségben melyik fiatal milyen szakos. A mellettem álló kesztyűs, kócos, tarka ruhás, gatyás-szoknyás lányokról-fiúkról lerí, hogy textilesek. A zeneakadémiások magasabbak, a táncművészek pedig sok esetben még tinédzserek.

Végre felcsendül a zene: megjelennek a ruhacsodák, amelyeket a laikus eleinte észre sem vesz: inkább csak lábakat lát meg melleket. Az első sorban apukák fújtatnak és izzadnak a váratlan vizuális sokktól, még most sem hiszik, hogy a péntek esti családi kultúrtúrából meztelen, tetkós testek nézegetése lett. A gyerekek dörzsölik tágra nyílt szemüket és ásítoznak. Az anyukák reszortja a zavart kommentálás.

A show egyébként EU-standard: a modellek szépek, egy-kettő még élvezi is, amit csinál. Az új divat egyértelműen a fehér és a fekete, a „pucér fenék”, és a „fél mell kilóg” lesz.

Az újrahasznosítási trükkökkel készített darabok (lyukas harisnyák) arra utalnak, hogy a tervezők nemcsak kreatívak, hanem sokan zöldaktivisták is. Füzes Eszter, Tóth András és Godena-Juhász Attila tavaly óta dolgoznak együtt, s modelljeikkel Finnországban külön díjat, Londonban első helyezést értek el. A színes elvises ruhák Eszter szerint görbe tükröt tartanak a mai társadalom elé. A tervezőtrió alkotása egyébként a fashion show-t záró fehér menyasszonyi ruhacsoda is, amely hamarosan egy film főszereplőjén lesz viszontlátható. A finálé zenéje az Amelie csodálatos életének betétdala, amelyet a vastapstól már alig hallani, de az ember tovább dúdolja, miközben megtekinti a kiállítást.

A kijárat előtt a látogató a MIE kommunikáció tanszékének óriás dobozába botlik. A kárpittal bevont fa oktogon legalább két és fél méter magas, és minden oldalán legalább két pici kukucskálólyuk található. Öregek, gyerekek egyaránt leskelődnek. De sokan összeráncolt szemöldökkel hagyják maguk mögött a peep-show-t, mert nem értik, miért forog az egyik lyukban a való világ pornóképregénye, miért fekszik tál tejen a műanyag koca két mellbimbó mellett. Nem veszik észre, hogy az egyik lyuk mögött egy kamera objektívje van, amely felvételét élesben közvetíti egy másik lyuk mögé helyezett televízió. A legnagyobb lyukba bele is lehet nyúlni: ez előtt mindenki megtorpan, és farkasokra gondol, pedig még a bátrak is csak lencsébe marnak. A csalódottak kiszedik és széthajigálják a lencsét.

A pezsgőből tizenegy felé kifogynak. Újra zúg a loop, most már kánonban a zeneakadémiások dzsesszkoncertjével. A tömeg sétál az építészek makettjei között, s mivel nincs este buli, éjfél előtt már mindenki elballag.

Vénasszonyok nyara. Nagymamákkal, gyerekekkel tele a Millenáris Park. A kiállítócsarnokban a napfényt élvezi egy pucér nő. A videoinstalláción hol a fűben, hol a tenger vizén, hol a felhőkön hever életnagyságúnál hatszor nagyobb teste. A filmet hajléktalan asszony nézi három kötött pulóverben, négy tömött nejlonszatyorral. Ötkor a programfüzet szerint megkezdődött a tárlatvezetés Sturcz Jánossal, de csak fél hatkor jövök rá, hogy ez az a nagycsaládnak látszó suttogó csoport volt, amelyet a festmények előtt láttam.

Este hétkor kezdődik a Táncművészeti Főiskola hallgatóinak előadása. Nagy a tömeg: nagy a rokonság. Szalagavatók hangulata a levegőben. A fiatalok magyar néptánccal kezdenek. Minden lépés a helyén van, de hiányzik a virtus. A fiúk túl légiesen mozognak. Sokkal testre szabottabb számukra Dohnányi–Seregi: Változatok egy gyermekdalra című balettelőadása. A fandangó jelmezeitől és a narancssárga reflektorfénytől azonban olyan érzése támad az embernek, mintha egy hetvenes évekbeli csehszlovák ifjúsági film tornaóra-jelenetén lenne, ahol a fiúk birkózómezben és kockás boleróban, a lányok pedig tornadresszben és skót szoknyában utánozzák az erdő koboldjainak mozgását. A zene fantasztikus, a táncosok kisujja is dallamra mozdul. Még sincs igazi katarzis. A vastapsot követő ráadás azonban megtöri a jeget: a táncosok kezdeti bizonytalansága elmúlik. Gulyás Virág balett szakos növendék szerint jobb lenne itthon is többet szerepelni, több lehetőséget kapni a színpadi rutin elsajátítására. Az utolsó produkciót, Román Sándor: A pokol színeit „utcai ruhában” járják. Minden táncos külön egyéniséget formáz meg: átélik a szerepüket, felszabadultak.

Szomorúan látom: sokan kabátot vesznek, és nem maradnak megnézni a színművészetiseket, akik atlétatrikóban, fehér biciklisnadrágban, kezükben karikákkal és teniszlabdákkal rohangálnak a színfalak mögött. Első előadásuk a Ladányi Andrea által betanított akrobatikus mozgásgyakorlat, amelyet Gyöngyösi Tamás akrobatikus mozgáselemekből összeállított Shakespeare-összese követ. De ha valakinek mennie kell, akkor nem maradhat.

Aki késve érkezik a Jancsi és Juliska című előadásra, annak testőrök állják az útját. Talán azért, mert ők is, mint a közönség tagjai, cinkostársak a boszorkány brutális meggyilkolásában. A színpad mögött bujkáló Ébresztőemberke (Bucsi Annamária) – aki társával, az Altatóemberkével (Szabó Veronika) mindent megtett, hogy a gyerekeket sikerüljön bűnbe ejteni –, felteszi a kérdést: lehet-e vajon Grimmtől bármi jót is várni. Tehát nincs értelme csodálkozni a színpadot ellepő vérfoltokon és pucér rongybabákon.

Az ötödéves operaszakosok minden kezdeti benyomás ellenére kedvesek, olyanok, mint egy család. Anya (Mester Viktória), Apa (Bretz Gábor) állandóan ellentmondanak egymásnak. Abban viszont egyetértenek, hogy nincs sok lehetőségük megmutatni magukat, pedig örülnek minden felkérésnek. A darabot már másfél órás bepróbálás után egy garzonlakásban rendezett házibulin is elő tudják adni. Közben a színművészetisek átrendezik a színpadot meg a nézőteret. Kipróbálják, hogy a harmadik sor jobb szélső hatos székből lát-e majd a néző. Nem. Két fiú összeszedi az első két sort. A másodéves hallgatók tavalyi vizsgamunkájukat hozták el, a Brian élete című Monty Python-film sajátos feldolgozását, amelyhez még a zenét is ők szerezték A pár akkordos gitárszólókat a trubadúr fapofával adja elő: mindez zsenialitásra utal. A darab ötletes, a szereplők mozgása bravúros, a jelenetek komikusak. Érezni az erőt, az energiát és az akarást.

Az utóbbit nagyon. A növendékek képesek szájból szájba köpni, egymást mindenütt végigtapogatni, nyalogatni, leteperni, fóliába tekerve meztelenül végiggörgetni, képesek ember mivoltukról teljesen megfeledkezni: csak színésszé válhassanak, csak játszhassanak.

Az előadás persze vastapsot kap. A kiállításcsarnok még nyitva áll, de már szedik szét a Jézus szívét rejtő dicsfényhordókat. A kukkolós dobozban a malac alatt megaludt a tej. Úgy tűnik, mindennek vége. De mégsem.

Három nap kellett ahhoz, hogy megértsem Misetics Mátyás és Rétkei Brikkel Tamás alkotását, a piramist. A sátor belsejében egy vitrin található, amelyben egy fehér szúnyoghálóra vetítődnek rá az elmúlt évezredek remekművei: Warhol Marilyn Monroe-jából hirtelen inka szobor lesz, amely Vasarely geometriai formáiba, majd Gauguin alkotásába folyik át. Az üzenet egyértelmű: minden, ami ránk maradt a múltból, minden, ami konzerválódott, hasonlóan a piramisba betett tárgyakhoz: átment egy szelekción. „Amit mi ma elfogadunk művészetnek, az marad meg a jövőnek, az alapján ítélnek meg a jövő generációi” – mondja az alkotópáros.

Minden más elvész. A fesztiválnak is lassan vége. Már csak a víz hangja visszhangzik a loop filmből. Egy kis merülés, csobbanás, lebegés, majd csobbanás, merülés: s minden kezdődik elölről.

- Látod, milyen jó?

A háromnapos Művészeti Egyetemek Fesztiváljának második napján kibaktatok a Millenáris Parkba. Keresem a fesztivál csomópontját, gondolom, ott lesz, ahol a legnagyobb a tömeg. A parkban egyébként főleg családok sétálgatnak, és kamaszok ülnek a fűben. Nem úgy tűnik, hogy bárki is a fesztivál miatt jött volna. Az egyik büfénél kisebb csoportosulást látok, hurrá, megtaláltam a központot. A csoport tagjai mind kiöltözve, öltönyben és kisestélyiben álldogálnak. Biztos a díjkiosztó, próbálok közelférkőzni. Egyszer csak előbukkan a menyasszony és a vőlegény. Bocs.

Nincs mese, irány a recepció: hol van a fesztivál? – Itt is meg ott is – mondja a segítőkész hölgy a pult mögött, és a kiállítás felé mutat. Van táncház is, de azt kihagyom. Az utolsó épület kapuján megint meglátom a fesztivál plakátját. A csarnok aulája üres, délután kettőkor egy látogató sem lézeng.

Az épület előtt a mesterséges tó sarkában egy fatornyot építenek fiatalok, jobban mondva, a tövében pihegve ücsörögnek. Megszólítom őket, kiderül: a Magyar Iparművészeti Egyetem hallgatói, és éppen az egyik kiállításra kerülő művön dolgoznak. „Szóvivőjük”, Huszár András lelkesen nyilatkozik. Fáradtak, már négy napja építgetik a művet, most már majdnem kész, mutatja büszkén. – Ha gondolod, felmehetsz – ajánlja. Felmászom a létrán – gyors győzelem tériszonyom fölött –, fönt olyan érzés, mintha vadászlesen állnék. Alattam a Millenáris fákkal tűzdelt tavai és végtelen mezői. Odafönt tartózkodik éppen a mű tervezője, Nagy Nándor is, de beszélgetés helyett inkább serényen dolgozik. A tornyot belülről a Képzőművészeti Egyetem néhány hallgatójának festményeivel és grafikáival dekorálták. Mint kiderül, a sokszögű építmény négy fala leereszthető, és a vasárnapi divatbemutató kifutójaként funkcionál majd. Lemászom, és épp elköszönnék, hogy megnézzem az iparművészek kiállítását a csarnokban, amikor kilép annak a fiúnak a családja, akivel az imént beszélgettem. Kiábrándultnak látszanak. – Olyan ez, mint egy gagyi tévéműsor – szól a testvér –, aminek a címe: a torony, és ami mögötte van.

A művész ifjak bőszen hallgatnak, egyedül András vitatkozik a családjával, nem sok sikerrel. Ekkor érkezik Szmola Adrienn, az Iparművészeti Egyetem fesztiválkurátora. A szülők nem kímélik őt sem, de Adrienn türelmesen mosolyog. Találkozott már laikusokkal. Felmentő seregként közbelépek, és megkérem, beszéljen egy kicsit a fesztiválról.

– A lényeg – mondja – a közösség kialakítása. Az ismerkedés, az együttműködés, az, hogy a műveken egyszerre többen dolgozzanak a fiatalok. És persze a többi művészeti egyetemmel való kapcsolatteremtés.

Érdeklődöm, vannak-e közös partik esténként. Kiderül, nincsenek, mert az egyetemek fesztiválkurátorai inkább csak a részvételt tartották fontosnak. Azért bizakodik, jövőre lazább lesz minden. – A hetvenes évek szentendrei fesztiválsorozata adta az ötletet, de az nyilván más volt. Ez már a mi hagyományunk, a mi művészetünk, a mi jövőnk – mondja –, majd kedvesen felajánlja, körbevezet. A vizuális kommunikáció tanszék kiállításán, kifejezetten örülök, hogy velem van, és elmagyarázza, mit látok. A mozgó- vagy állóképek mindegyikének van trükkje, poénnak nevezhető lényege, amire Adrienn nélkül nem jönnék rá. Mert ő lelkes: – Látod, milyen jó? Ez a jövő vizuális kultúrája! (Dózsa Kata)