Ilona

Tegnap, ma, holnap

2003.10.15. 00:00

Programkereső

Talán ha nem volna ekkora a név, lehetne vitatkozni, hogy egyáltalán közérdekű eseményről van-e szó: Jevgenyij Nyesztyerenko mesterkurzust tart az Óbudai Társaskörben. Az ő dolga. Meg a tanítványoké, akik jelentkeznek, és talán tanulnak is valamit.

Nyesztyerenko azonban többé-kevésbé az egész ország kedvence volt. Abban az időben, amikor nem volt minden feltétlenül népszerű, ami a nagy Szovjetunióból érkezett. Két énekes, Nyesztyerenko és Jelena Obrazcova politikán felül állt. Legalábbis ami a népszerűségüket illeti. Mert ha arra gondolok, amikor Nyesztyerenkót utoljára láttam a Bolsoj budapesti vendégjátéka alkalmával, az esemény nem volt teljesen politikamentes. Annyi civil ruhás rendőr addig még soha nem tisztelte meg érdeklődésével az Operaházat, mint aznap este. Érdekes, de most a biztonsági szolgálat szinte egyáltalán nem képviseltette magát a mesterkurzuson. Egyébként sem vagyunk sokan nézők a teremben, pedig a mesterkurzust valószínűleg jobb nézni, mint csinálni. És ez a tanárra is vonatkozik, akinek többféle a feladata, de egyik sem kellemes. Végül is a mesterkurzuson többnyire tehetséges növendékek vesznek részt, akik még nem döntötték el, hogy kit is kell utánozniuk. Keverednek náluk a hatások: egy kis Polgár László egy kis Boris Christoff-fal. Mit mond nekik Nyesztyerenko? Ne őket utánozd, hanem engem?

Aztán vannak fiatal lányok, akik egész lelküket beleadják egy másfél perces dalba, és tulajdonképpen jó is, amit elérnek – csak éppen nem tudatosan jó, hanem az indulat adja meg a hitelét. Őket zavarba kell hozni, elbizonytalanítani, arra törekedni, hogy ami öntudatlanul is jó volt, az a jövőben szándékosan legyen kifejező. Első lépésként persze a véletlen jóból véletlen rossz lesz, aztán nagyon rossz, és reménytelennek látszik, hogy három nap alatt minden megforduljon.

A néző viszont jól szórakozik. Akiben van szadista hajlam, az különösen jól, mert odaáll valaki, aki azt képzeli, hogy ki, ha én nem, most megmutatom, mi az opera jövője, és három perc múlva rájön, hogy a jövőre egy kicsit még várni kell. Szadizmus nélkül az a mulatság, hogy a hallgató is megtanulja a darabot. Mert a tehetségesebb növendékeknek Nyesztyerenko interpretációt tanít, és ahogy magyarázza Muszorgszkij A halál dalai és táncai dalciklusában az előadói lehetőségeket, a néző magukkal a dalokkal kerül közelebbi kapcsolatba. Ez az egyetlen pont, ahol Nyesztyerenko egy másik énekes teljesítményére negatív megjegyzést tesz, azt mondja a Bölcsődalra, hogy nem úgy kell énekelni, mint Borisz Christoff, nem kell démonizálni a Halált, aki ebben a dalban jólelkű öregasszonyként altatja el örökre a síró gyermeket. Lehet, hogy nem kollegiális a megjegyzés, de hát igaza van. És ahogy magyaráz: nem is énekel, csak mutat, beszél, mozdítja kicsit a fejét, változtat az arckifejezésén, és kész, ott vannak az alakok, a gyerekéért könyörgő anya és az anyóka, aki csak énekli a bölcsődalt.

Hallgatói szempontból az is legalább ennyire érdekes, amikor Nyesztyerenko egészen kezdő énekessel találkozik, akinek egyelőre csak hangja van. A tanítás ilyenkor elsősorban a hangképzésre szorítkozik, és basszista a basszistát hogyan tanítja? Énekel neki. És mutatja. Elképesztő, hogyan szól még mindig Nyesztyerenko hangja. Meg főleg, hogy mekkorát. Megmozdul tőle a terem.

Igazából az a furcsa, hogy Nyesztyerenko nem pont azt magyarázza, ahogy ő énekel. Amikor interpretációt tanít, akkor is készséggel bevallja, hogy ezt a részt ő is rosszul olvasta valamikor a kottában, csak később jött rá, mire is gondolt a szerző, de amikor a hangképzésről van szó, akkor még meglepőbb a különbség. Nyesztyerenko teljesen modern operaéneklést oktat, kicsi helyen kell megfogni a hangot, nem kell nagyra nyitni a szájat, de mindent kifelé, minden rezgő levegőnek el kell hagynia az énekest, nem szabad, hogy bent maradjon, az ember nem magának énekel, hanem a közönségnek.

„Non mangia la voce!” – kiált föl olaszul, vagyis hogy nem szabad megenni a hangot. Csakhogy, ha valaki Nyesztyerenko lemezeit fölteszi, nem ezt hallja. Persze belőle így is akkora hang áradt, hogy elnyomott minden mást, de mégis, éneklésében volt valami vaskos, szlávos bömbölés, korántsem ez a szűk helyről előre, élesen, pontosan volt a jellemző.

Fél óra jut egy-egy növendékre, és mindenki megkapja a neki járó időt, mindegy, hogy mekkora öröm vele foglalkozni. Az okítás nyelve hol angol, hol német, hol olasz, aki mindegyiken el van veszve, annak a zongorakísérő Lugosi Anna tolmácsol – a fenti nyelveken kívül még oroszul is. Először csak az tűnik föl, hogy bármekkora sokk is ekkora énekes előtt megmutatni, mit tud az ember, senki sincs összetörve, a fél óra után mindenki derűsebben jön le a pódiumról. A második alkalommal az is föltűnik, hogy mindenki jobb, mint egy nappal korábban. Azt nem merném megjósolni, hogy Nyesztyerenko hatása meddig marad meg a növendékekben, de hogy legalább átmenetileg jót tesz nekik, az biztos.

A harmadik alkalom számomra a kurzus zárókoncertje. Persze nem egyformák az eredmények, hiszen különböző korú, képességű, más szinten álló növendékek énekelnek, az izgalom is változtat a teljesítményen, de mindegyik mer énekelni. Sőt inkább sok, amit csinálnak, még el is lehet mosolyodni a karjait széttáró fiatalemberen, akiben már nem fér meg a rengeteg érzelem, de hát elvenni mindig könnyebb valamiből. A hangverseny végén Nyesztyerenko is énekel: egy dalt, két áriát, és ráadásként magyarul az Elindultam szép hazámbult. Érdemei elismerése mellett is nehéz mást mondani rá, mint rettenetes. A hang még óriási, de romokban van, úgy szól, mint egy teljes hangerőre állított, nagyon lassan és egyenetlenül forgó lemezjátszó. Jó hamisan fogja meg az énekes a Rágalomária utolsó hangját, aztán viszont le nem jönne róla, csak tartja, lebegteti, tubál. Húha. Kis jóindulattal: megható. Egyébként iszonyatos. Csakhogy a munkát látva nem nehéz előkaparni azt a kis jóindulatot.

A négy számot hallva Nyesztyerenko a múlt. A növendékeket figyelve a jelen. Talán a jövő is. Mert adja tovább a hagyományt. Tudja, mit tesz, magyarázza is, hogy kevés a jó olasz énekes, és amit Verdi nem írt bele a kottába, mert úgyis mindenki tudta, mire gondolt, azt ma már csak kevesen értik. Muszáj elmondani azoknak, akiket érdekel, hátha az is meghallja, akinek érdemes. Hátha.