Vendel

A kamaszkor vége

2003.10.16. 00:00

Programkereső

A Danubia Ifjúsági Zenekar Héja Domonkos vezényletével tíz nap alatt két koncertet adott a Zeneakadémián. A kettő közül az első kapott nagyobb hírverést, amikor Weiner Csongor és Tündéjét mutatták be a zene világnapján.

A második koncerten, október 9-én, pénteken Mozart és Beethoven volt műsoron. A Zenekadémia Nagyterme ezúttal is zsúfolásig megtelt, ami egy amatőr kórussal kiegészülő félprofi együttes esetén jelentős részben lelkes rokonokat, barátokat és üzletfeleket jelent. Ezen a péntek estén azonban nemcsak ők élvezhettek egy összességében igen jó koncertet.

A műsor Mozart Figaro-nyitányával kezdődött. Elgondolkodtató, érdemes-e egy zongoraverseny előtti rövid „bemelegítés” kedvéért a műsor első felébe további öt perc színpadrendezést felvenni – s a műsor szerkesztését sem értem igazán, hacsak nem egyfajta ABA-forma (Mozart-Beethoven-Mozart) kedvéért, esetleg a jó hangulat megalapozása végett került a műsor elejére ez a zeneileg könnyed, de mondhatatlanul technikás és épp a könnyedségében nehezen kivitelezhető nyitány. (Csak megjegyzem: sok – talán nyolc-kilenv – évvel ezelőtt hallottam először Héját vezényleni, szalagról, akkor egy Rossini-nyitány kapcsán jegyeztem meg a nevét pozitív előjellel. Érdemes tehát ilyen „kis” műveket is bemutatni, de csak jól.)

Ebben a mintegy öt perces nyitányban a zenekar a következő két, terjedelmesebb műsorszámból is kitetsző erényeket és hibákat mutatta: előadásuk lendületes, meglepően precíz volt, mégis a hangzás – különösen a nagy tuttikban – kissé masszaszerűnek, árnyalatlannak tűnt. A fafúvók lelkese játéka (az oboista például, akinek az arcára épp ráláttam, akkor is együtt élt a zenével, amikor tacetje volt) sokkal szebb és pontosabb volt, mint a többieké.

Beethoven G-dúr zongoraversenyében Nagy Péter volt a szólista. Játékára ezúttal a modorosság volt a legjellemzőbb: már a művet indító G-dúr hang elnyújtott arpeggiója figyelmeztető előjelnek tűnt, s sajnos mindvégig több hasonló manírt hallhattunk, pédául több és hosszabb kadenciát, mint amennyit feltétlenül szükséges. Nagy Péter nem fogott ki jó napot, különösen jobb keze hagyta cserben többször is, egy ízben – a harmadik tételben – igen látványosan. Ettől a bal kéz szólamai sokkal eklatánsabban szóltak, mint ahogy megszoktuk, s a maga módján ez sem érdektelen.

A zenekar játékán az első tétel expoziciójában még túlzottan hallatszottak a karmesteri instrukciók, a hangsúlyok túl szándékosak voltak, meg-megtörték a zene folyamatát. Később – a kíséretben – a zenekar kimondottan szépen szólt, itt már belefeledkeztek a zenébe, a mesterkéltségnek nyoma se maradt. A második tétel elejének zenekari unisonója ugyan az én ízlésem szerint túl rövid hangokból állt, mégis ahogy a vázlatszerű töredékesség, a tagolatlan érzelmi kitörések zenévé állnak össze, az ritkán valósul meg ennyire szinte kézzel foghatóan. Ez a tétel volt az előadás csúcspontja. Nagy Péter finom billentése, félelmetes pianissimói mutatták: a fiatal zongoraművész nem mindennapi tehetség. A zenekar igazi partner volt, s ahogy a csúcsponttól, a zenekari pizzicatóval kísért E-hangtól eljutottunk a záró e-mollig, melyben a zongora késleltetett E-hangja egész suttogásszerűre sikerült: erre a legnagyobbak se képesek mindig. A harmadik tétel aztán kissé lehűtötte lelkesedésemet, különösen a brácsaszólam játszott csúnyán, s bár ez a mű legmozgalmasabb tétele (miután szegény üstdobos némán végigüli az első 20-22 percet), azon vettem észre magam, hogy unatkozom.

Nagy Péter ráadásként a G-dúr rondo a capriccióját („Die Wut über den verlorenen Groschen”) játszotta, s bár a téma első kibontásai ezúttal is mesterkéltre sikeredtek, később igazán remek zongorajátékot hallhattunk Nagy Pétertől. Kár, hogy ezen az estén a művész virtuózi képességei csak a ráadásból derültek ki – de mindenkinek lehet gyengébb napja.

b85e6e98-963f-41ee-a097-dc2992ffe528

Szünet után Mozart Koronázási miséje hangzott el. Erre a műre fokozottan igaz, amit a Figaróról mondtam. Ha jól játsszák, igazi örömzene, ám ez is a nehézség vele: hogy sehol semmi igazán megrázó akkord, bonyolult vagy meglepő fordulat, de még egy fuga se (hacsak nem tekintjük annak a Credót záró Ament – de ezt talán még Beethoven se tekintené annak). Van viszont mintegy fél óra tonika-domináns, és előadás legyen a talpán, melyből kiderül ennek a zenének az igazi nagysága és nagyszerűsége.

Az előjelek kedvezőnek tűntek: részben (nem büntetésből, hanem a korai Mozart templomi zenéjének megfelelően) kimaradt a brácsaszólam, részben észrevettem az orgona mögött Gyöngyösi Leventét, s bár tudom, roppant szubjektív, amit mondok, de eddig csak jó produkciókban láttam őt. A mise hangszerelése érdekes, hiszen a csökkentett vonóskart igen terjedelmes fúvósegyüttes egészíti ki. Ehhez társult az Ugrin Gábor vezette Ifjú Zenebarátok Kórusa, valamint a négy szólista: Brickner Szabolcs, Cser Péter, Rajk Judit és Váradi Zita.

A kissé talán darabos Kyrie után egészen mintaszerű Gloriát és Credót hallhattunk, a mindvégig tisztán és precízen éneklő kórus messze az amatőr színvonal felett teljesített, különösen a szélső szólamok hangzottak igen egységesen. Néhány apróság sajnos más kórusoknál is gyakran előjön, ilyen a helytelen hangsúlyozás (a felütésszerű „amen” vagy az emelkedő ívű „dona” szó második szótagjára kerülő fölösleges súly), a rossz szövegtagolás („ex Maria levegő virgine” – ilyet a szólistáknál is hallhattunk, sajnos). A sok fortéból adódóan ugyan a Sanctusra elfáradtak a hangok, de szerencsére innentől több a szóló a műben. A szólisták kulturáltan énekeltek, itt a két női szólamot emelném ki. A szólókat sem kellett a szó szoros értelmében kísérnie a zenekarnak – az énekesekegyütt éltek a zenével, figyeltek zenésztársaikra is. A zenekar különösen a piano részeknél igen szépen, játékosan kísért (pl. Beneictus, Agnus Dei), a nagy összkarokban itt is elő-előjött a masszaszerű hangzás.

Ha nem lennék abszolút karmester-központú, azt mondanám: Héja Domonkos jobb karmester, s ezen a hangverenyen is jobb karmester volt, mint amilyen zenekar a zenekara. De ilyen nincs: a zenekari hangzásért a karmester ugyanúgy felelős, amiképp a tempókért vagy az agogikákért. Ez a produkció messze nem amatőr: helyenként igen magas színvonalú és élvezetes, de egészében inkább ígéretes, mint tökéletes. A Koronázási mise önfeledt Mozartjában benne van mondjuk a c-moll mise vagy a Requiem bonyolultabb Mozartja – a mai Nagy Péter és Héja Domonkos muzsikálásában is nagy ígéretek vannak. A Koronázási mise azonban a kamaszkor végén is tökéletes remekmű. A péntek esti koncert messze nem volt tökéletes, de ennyi bíráló megjegyzés ellenére is el kell mondanom: örülök, hogy meghallgathattam.