Vendel

Ismerős ismeretlenek

2003.10.16. 00:00

Programkereső

Elég furcsa helyzet: három majdnem-ismeretlenes egyenlettel dolgozott a hét végén a Fesztiválzenekar. Két fátylat föl tudok lebbenteni, a harmadik ismeretlenről, a karmester Asher Fischről csak azt tudom, amit mindenki, aki ott volt a koncerten: jó kezű, rokonszenves, szakállas, göndör hajú férfiú, és nagyon szépen szóltak vezényletével a zenekar vonós szólamai.

A zeneszerző André Hajduval a koncert előtt sikerült beszélnem, leginkább azért, hogy tudjam, egyáltalán mire kell odafigyelni a műben, amit játszani fognak. Tulajdonképpen mindenre. A próba után azt képzeltem, merészen és keményen az idős mester mellének szegezem a kérdést, hogyan képzelte ezt, szép a zene, jólesik hallgatni, de teljesen szétesik a darab, egyik percben egy vonósnégyes játszik, a következőben a pergődob, hol balról érkezik egy effektus, hol jobbról – hát mi ez? Persze tudom, új irány a zenében, vége a hetvenes éveknek, amikor minél bonyolultabb konstrukciókat kellett létrehozni, tekintet nélkül arra, hogy a hangzás maga mennyi örömöt okoz.

Balszerencse: az Égető gyermekkorom (mert a hét rövid tételből álló darabnak a műsorfüzettel megjelentekkel ellentétben ez a hivatalos, a szerző által adott magyar címe) 1976-ban készült, tökéletesen szembefordulva az akkori világdivattal. És a szerkezet hiánya sem valami nagy megfigyelés, tekintve, hogy körülbelül ez volt a komponista célja, nem akarta, hogy bármelyik lépés, amit a zenében megtesz, az előzőek egyenes következménye, kényszerpálya legyen. Hogy mi tartja mégis egyben a darabot, azt André Hajdu sem tudja – de valami öszszetartja. Talán a történet, a gyerekkor, a főhős, vagyis a szerző, de ez ebből a szempontból nem programzene, inkább olyasmit kell benne megsejteni, mint szerelem, unalom vagy a meg nem álló, de teljes jelen, amelyben sem múlt, sem jövő nincsen, csak a pillanat. Hogy ezt megérti-e a közönség, vagy csak annyit érez, amennyit elsőre én, vagyis hogy milyen szép ez a kis zene a fütyülhető dallamokkal, azt nem merném eldönteni, de talán nem is kell. André Hajdu azt mondja, ha ő beül a koncertre, nem saját művét hallja, hanem azt, amit a többiek. És annak alapján tudja, hogy megértik. Nagyon sokszor ő sem hallotta a darabot, egy karmester Izraelben elvezényelte nyolcszor, egy másik egyszer, és készült belőle rádiófelvétel is. De sok-sok éve nem játszotta senki, hiszen nehéz egy zenekari darabnak megkapaszkodnia a repertoáron. Most szinte váratlan a két újabb előadás Budapesten. Miért pont ezt? Mert amikor Asher Fischt meghívta a zenekar, kérték, hogy vezényeljen izraeli vagy magyar szerzőtől, és Fischnek eszébe jutott, hogy van egy magyar–izraeli megoldás is. A darabot már Hajdu választotta, mert úgy érzi, nemcsak önmagát fejezi ki vele hiánytalanul, de ezen a zenén rajta van Budapest pora, a Városliget, a Király utca. Furcsán hunyorog a hetvenegy éves komponista, amikor azt mondja, hogy mintha nem is ő írta volna a művet, hanem diktálták volna neki. Mert ő egyébként nem olyan merész, mint amilyennek látszik a zene alapján.

Ritka jelenség, de ebben az esetben jól látja a szerző saját művét. Tényleg szeretik, tényleg örülnek neki, néha leülni látszik a darab, de ez is benne van, belefér, utána kétszer is kihívják a komponistát a pódium elé.

Másik ismeretlenünknek sem kellene igazán ismeretlennek lennie, hiszen a kínai zongorista, Yundi Li nemzetközileg jegyzett előadó, 2000-ben ő nyerte a varsói Chopin-versenyt, ami önmagában is teljesítmény, tekintve, hogy tizenöt éve nem adták akkor már ki az első díjat, ráadásul Yundi Li a verseny történetének legfiatalabb győztese. Hogy mégis mennyire fiatal, az számomra csak akkor derül ki, amikor az öltözőben rám mosolyog: fogszabályozót visel. Hogy mennyire jó zongorista, azt már a próba alapján meg lehet sejteni: egészséges, erős, telt hang árad a zongorából, a keze gyors, pontos, a trilláiban tartás van, egyensúly. Van, akinek a koncerten sok ez a hang, túl nagy pofonokat kap a zongora. Nekem a Grieg-zongoraverseny többé-kevésbé erről szól, minél jobban verik a hangszert, annál több az erő a két szélső tételben.

Nem olyan könnyű Yundi Livel beszélgetni, mert kedves, szerény, mosolygós fiú, nem indul be semmire a panaszáradat. Persze kínainak lenni nehéz a klasszikus zenei piacon, de ma már az európaiaknak sem könnyű. Sokan vannak, a közönség meg fogy. Neki szerencséje van. Nyilván szerencse dolga, hogy annyi versenyt megnyert. Meg a tehetségé és az idegeké. Na jó, az idegei jók, csak annyira izgul, amennyi a koncentrációhoz kell, egyébként pedig tizenévesen szerinte még a keletiek vannak előnyben, mert gyorsan, fegyelmezetten tanulnak a gyerekek, előrébb tartanak, csak később egyenlítődik ki a különbség. Ő maga is késői kezdő, csak hétévesen kezdett el zongorázni, igaz, előtte tangóharmonikázott (azzal is nyert versenyt), de azért az mégis másik hangszer. Arra a kérdésre, hogy fölismeri-e valaki, ha csak hallja, de nem látja őt, hogy ázsiai ember zongorázik, visszakérdez: fontos ez? Nem fontos, de érdekel. Szerinte hallani a különbséget, hogy kicsit más a megközelítés. Ilyen ma a világ, keverednek a kultúrák az öltözködésben, lakberendezésben, konyhaművészetben – miért pont a zene lenne kivétel? Ő maga is a második estén két ráadást adott, először egy kínai darabot Napraforgó címmel, utána Liszttől a Rigoletto-parafrázist. Nem kérdés, hogy tud-e zongorázni. Nagyon tud.

Nyilván egy ilyen gyerekre várnak a fővárosok, a nagy koncerttermek, de ő egyelőre csak negyven-ötven koncertet vállal évente. Egyébként megy vissza Hannoverbe tanulni. Hiszen annyi mindent nem tud még. Persze nagy már a repertoárja, de hol van ő még attól, hogy kész legyen?

Tényleg, hol? Azt mondja, nemcsak arról van szó, hogy még fiatal. Hanem hogy egész életében tanulni akar.