Huba

Szárnysuhogás

2003.10.24. 00:00

Programkereső

Ha az ember meglátja egy hangversenyplakáton régi kedvenc vonósnégyesének nevét, előbb-utóbb rájön: ez a vonósnégyes nem az a vonósnégyes. Hiába kerestük volna a Juilliardék pesti szereplésekor Claus Adamot vagy Takács-Nagy Gábort a róla elnevezett vonósnégyesben.

Nincs ez másképp a Borogyin Vonósnégyesnél sem: az alapítótagok közül csak Valentin Berlinszkij (cselló) játszik ma is, ő és Andrej Abramenkov (2. hegedű) az a két zenész, aki Richter utolsó felvételén (Schumann Zongoraötös, 1994 június) a vonósnégyes tagjaként közreműködik a mai gárdából; Rubén Aharonian (1. hegedű) és Igor Naidin (brácsa) "jövevény" hozzájuk képest.

Az első említendő pozitívum a műsorválasztás. Borogyinék nem estek abba a csapdába, mint Takácsék vagy Alban Bergék, mikor Mozarttal kezdtek: ott Mozart "bemelegítés" volt. Úgy meg minek? Ezt tudhatta az orosz gárda is, és nehéz, de érdekes műsorral álltak elő: Prokofjev F-dúr (Op. 92), Sosztakovics 8. (Drezdai) és Csajkovszkij F-dúr (Op. 22) kvartettjével.

Prokofjev műve a háborús kitelepítésnek köszönhető - a Kaukázus-vidék dallamkincse prokofjevizálódik e darabban, sajátos humorral, táncossággal, de cseppet sem sekélyesen. Úgy látszik, a hét esztendő, mióta ebben az összeállításban muzsikál a vonósnégyes, elég volt, hogy egymás gondolatait is megérezzék. Nem szeretek a színpadon ülni, ilyen közelségből a vonó és a húr találkozásának akcidentalitása el tudja nyomni az angyalok szárnysuhogását. Most mégis örülök: részben kizárólag szárnysuhogást hallok, részben közelről tapasztalom, a négy ember mennyire eszköztelenül kommunikál. Magától értetődik minden - pedig nem olyan zene ez, ami "magától" megy.

A primárius arca rezdüléstelen, szomorú, sokat tapasztalt. Vezeti a kvartettet, de nem hangosabb, nem fontosabb, mint a többiek: a hangszíne más, de csak egy picit. A csellista tetszik legjobban, ez a kedves, öreg bácsi, a százhatvan centijével és a csodálatosan göcsörtös kezével. A mély hangjai ragadnak meg először, majd - a második tételben - az is kiderül: nem gond, ha a fogólapon kell játszani. Ő a másik legfontosabb szólam. A többiek se gyengébbek: el vagyok bűvölve attól, amilyen alázattal szólaltja meg hangszerét Andrej Abramenkov. Holott tud ő szólózni is. De közös mind a négyükben, hogy csak néznek maguk elé bánatosan, miközben hangszerükből árad a zene.

És hát a kotta! Én ilyen szétjátszott kottát még nem láttam. Szerintem külön neve van minden egyes lapjának, a sarka úgy hiányzik, mint mondjuk a mackó fél füle.

Prokofjev optimistán emelkedik felül az élet nehézségein, Sosztakovics pesszimistább alkat, akinek legdepressziósabb műve talán épp a Drezdai vonósnégyes. A drezdai sikertelen gyógykezelés szülte darab egyfajta művészi végrendelet, mely önreflexióban és önidézetben gazdag, kezdve a szerző nevének kezdőbetűit jelentő, vezérmotívumszerű témán (D-Esz-C-H, D. Sch.). A különböző karakterű tételek egybefolynak, a létösszegzés, a búcsú a dominál: a cselló percekig tart egy hangot, efölött alig-zene, de milyen halkan, ilyen halkan nem is lehet játszani. Valami különleges gyantájuk van ezeknek? Lendületet se vesznek egy-egy akcentus, sforzato előtt.

Miközben ezen gondolkodom, a zene teljesen magával ragad. A viharos részeknél már csak ezek a hatalmas csendek kötik le jobban minden idegszálamat. Mikor véget ér a mű, levegőt se merek venni. A teremben tíz másodpercig csönd van.

Csajkovszkij se gyerekjáték: a beethoveni példától igazán csak a Scherzo tételben szakad el - más műveiben is a legjátékosabb tétel a legmodernebb -, fordulatos, súlyos zene ez, és nagyon orosz. Nézem a zenészeket: arcukon a nehézségnek nyoma sincs. És a megérdemelt taps után úgy gondolják: mi is megérdemeljük a ráadást. Stravinsky 3 darabjából a középsőt adják elő, végül visszatérnek a kedvenchez: Sosztakovicshoz, aki számos vonósnégyesét eleve nekik ajánlotta, és megmutatják két másik arcát: az Elégia fájdalmas szépsége elviselhetőbb, mint az Op. 110-es kvartetté, a Polka mély iróniája még egyszer alkalmat ad, hogy a vonósnégyes megmutassa: mindent tud.

Nem tudom, mi lett volna, ha Mozarttal kezdenek, de ez ma este nem is érdekes. Az sem, milyen volt a régi Borogyin Vonósnégyes - ugyanis ez a koncertjük messze felülmúlja azt a szintet, amit lemezeikről ismerünk. De ha az abszolúthoz mérjük, akkor elárulom: ilyen vonósnégyest színpadon még nem hallottam.

(A Borogyin Vonósnégyes a Zeneakadémián, okt. 17.)