Gyöngyi

Steve Reich: "megdőlt a teóriám”

2003.10.25. 00:00

Programkereső

A Budapesti Őszi Fesztivál vendége volt Steve Reich, a világhírű amerikai zeneszerző, aki - az Amadinda Ütőegyüttes és az UMZE Kamaraegyüttes társaságában - közreműködött művei, a Drumming, a Tehillim és a Music for 18 Musicians zeneakadémiai előadásában. Reich úgy látja, a kortárs zene és a népszerűség korántsem egymást kizáró fogalmak.

- Mostani látogatása előtt nagyon régen, 1985 tavaszán járt utoljára Magyarországon. Akkor Szemző Tiborral és a 180-as csoporttal, még korábban az Új Zenei Stúdióval dolgozott együtt. Hogyan emlékszik vissza ezekre a találkozásokra?

- 1976-ban, Velencében ismerkedtem meg Jeney Zoltánnal, aki az Új Zenei Stúdió egyik vezéregyénisége volt, s ő hívott meg Budapestre előadást tartani. Nagyon megdöbbentem, mert a repülőtér, a szálloda, az egész város valóban azt a szürke, nyomasztó képet mutatta, amilyennek a kommunizmust Amerikából elképzeltem. Arra viszont három-négy nap alatt rájöttem, hogy nagyon sok olyan kreatív és tehetséges muzsikus él Magyarországon, aki a vasfüggöny mögött is képes lépést tartani a világgal. Szemző Tibort a feleségem csak "őrült magyarként” emlegette, de mindig meghatott, hogy milyen átéléssel, lírai érzékenységgel közelít a darabjaimhoz. Tizennyolc év tényleg nagy idő: a mai Budapest gyönyörű, igazi XXI. századi metropolis, csak a Hungaroton stúdiója nem változott semmit, ahol akkor és most is próbáltunk.

- Az őszi fesztiválra jelent meg a Hungarotonnál a Music for 18 Musicians új lemezfelvétele, amelyen magyar zenészek játszanak. Mi a véleménye erről a produkcióról?

- Meg is írtam nekik, hogy valóra váltották az álmomat, mert az előadás elképesztően jó és energikus. Sokáig abban a tévhitben éltem, hogy ezt a darabot úgyis csak a saját együttesem tudja megfelelően eljátszani. Egy-két korábbi interpretáció már elbizonytalanított, most pedig végképp megdőlt a teóriám. A nyolcvanas évek óta figyelem az Amadinda Ütőegyüttes pályáját, nagyon szeretem őket, ezt a mostani előadást is elsősorban ők vitték sikerre.

- Mennyire ismeri a mai magyar zeneszerzőket?

- Az egyik nagymamám magyar volt, így tagadhatatlanul van bennem egyfajta érdeklődés az ország és kultúrája iránt. Sajnos egyáltalán nem beszélem a nyelvet: mindössze annyit tudok magyarul, hogy A kékszakállú herceg vára, de ezt sem tudom rendesen kiejteni. Ez azért nagyon behatárolja a lehetőségeket, de Bartókot, Ligetit, Kurtágot persze ismerem és tisztelem.

- Évtizedek óta tanulmányozza a tradicionális afrikai dobnyelveket, a Bali szigetén és más délkelet-ázsiai régiókban honos gamelánt, illetve az ősi héber éneklésmódokat. Mi vonzza az Európán és Amerikán kívüli zenekultúrához?

- Minden alkotóművész - még a legmerészebb újító is - keresi a gyökereket, amelyekbe belekapaszkodhat, s amelyeket adott esetben megtagadhat. Amikor elvégeztem az egyetemet és szabadfoglalkozású zeneszerző lettem, nekem csak a tagadás jutott osztályrészül. Úgy éreztem, a zene története 1945-ben befejeződött, s ami utána következett - a sok-sok öncélú, exhibicionista kísérletezés -, inkább csak szégyent hoz az elődökre. Próbáltam tehát más irányba indulni, s így találtam rá az afrikai dobnyelvre, ami egy hihetetlenül összetett, s mégis roppant egyszerű kommunikációs forma. Ösztöndíjasként elutaztam Ghana fővárosába, Accrába, hogy minél többet megtudjak a hagyományos afrikai zenéről. E tapasztalatok birtokában már sokkal tudatosabban kezdtem tanulmányozni az Európán kívüli zenéket, így a délkelet-ázsiai gamelán kultúrát, ami ugyancsak a ritmusra, az ütőhangszerekre épül. A héber dallamokkal más a helyzet: az én életemben is eljött egy korszak, amikor felerősödött a zsidó identitásom, és szívesen mélyültem el ebben a több évezredes repertoárban.

- Sokan azt mondják, az a három kompozíció, amit most a Zeneakadémián eljátszottak, az ön életművének, s egyben a XX. század második felének legfontosabb darabjai közé tartozik...

- Nem szeretek számvetést készíteni - nincs is rá időm, mert mindig lázasan foglalkoztat a következő feladat -, de azért én is szoktam arra gondolni, hogy vajon évszázados távlatban fennmarad-e bármi is abból, amit létrehoztam. Ez a három darab talán azért lehet érdekes, mert nagyon különböző zeneszerzői szemléletmódokat tükröznek. Fiatal koromban kialakítottam egy speciális technikát, amit először magnóra vett beszédhangokkal gyakoroltam, utána már a hangszeres zenébe is megpróbáltam beépíteni. A zenetudósok fáziselcsúsztatásnak nevezték el, mert az a lényege, hogy két énekes vagy zenész elkezdi ugyanazt a motívumot, aztán az egyik felgyorsít, és lehagyja a másik szólamot, amiből roppant érdekes hangzások jöhetnek létre. Ennek a technikának egyik jellegzetes példája az 1971-ből való Drumming, amit sokáig - lehet, hogy kicsit szerénytelenül - zenei névjegyemként tartottam számon. Aztán rájöttem, hogy ez csak üres technika, és elkezdtek foglalkoztatni a harmóniák. Ebből született meg a Zene 18 előadóra, amin több mint két évig megszakítás nélkül dolgoztam. Ezután jött - ahogy említettem - a zsidó identitásom felfedezése, és 1982-ben a Tehillim. Ez szerintem is elég jó zene, bár néha úgy érzem, nincs benne semmi eredeti, hanem olyan, mint egy furcsa Bartók-Sztravinszkij-Britten egyveleg.

- Ezeknek a daraboknak - a stiláris különbségek ellenére - van egy közös vonásuk: meglepően széles körben ismertek, s néha már-már úgy hatnak a közönségre, mint a popzene. Többször előfordult, hogy egy Reich-mű előadása közben felálltak, ugráltak, "csápoltak” az emberek. Mi váltja ki ezt a hatást?

- Visszakérdezek: ki mondta, hogy a kortárs zene és a népszerűség egymást kizáró fogalmak? Igenis lehet modern, sőt progresszív zenei eszközökkel ugyanolyan tömeghatást elérni, mint a kommersz popkultúrával. Erre jó példa volt az amerikai dzsessz néhány óriása: például Charlie Parker vagy John Coltrane, akik nem törődtek a hagyományokkal, gátlások nélkül improvizáltak, s mégis őrületbe, eksztázisba kergették a közönséget. Az én darabjaim némelyikében is van egy olyan állandó, kérlelhetetlenül lüktető ritmika, aminek hatása alól nehezen tudja kivonni magát a hallgató. Ez persze nem popzene, de lélektanilag nem is teljesen idegen tőle.

- Az elmúlt években - feleségével, Beryl Korottal közösen - egy monumentális dokumentumoperán dolgozott, ami - Three Tales (Három mese) címmel - különös kalandozás a XX. század technika- és tudománytörténetében. Miért választotta ezt a témát?

- Nagyon sokáig idegenkedtem az opera műfajától, a banális szerelmi történetektől, mesterkélt tragédiáktól. 1979 óta ostromoltak a különböző dalszínházak, hogy írjak nekik valamit, de mindig visszautasítottam. Közben azért mégis foglalkoztatott a zenés színház, a kép és a hang szimbiózisa, de arra gondoltam, ha egyszer operát írok, csak valami időtlen, örök értéket hordozó témát vagy valami nagyon aktuálisat szabad megzenésítenem. Így is történt: a kilencvenes évek elején Ábrahám és Sára bibliai történetét dolgoztam fel A barlang című operában, részben akkor is dokumentarista eszközökkel és a videotechnika felhasználásával. 1998-ban kezdtem írni a Három mesét, s akkor úgy éreztem, a XX. század egyik legfontosabb üzenete a technológia elképesztő fejlődése, annak minden pozitív és negatív hatásával, s ezért ezt kell megörökítenem. Az első felvonás kiindulópontja Hindenburg léghajójának 1937-es amerikai katasztrófája, a másodiké az atombomba, de nem a túlságosan kézenfekvő Hirosima és Nagaszaki, hanem a Bikini-atollon 1946 és 54 között végrehajtott atomkísérletek. A harmadik felvonással pedig már napjainkhoz érkezünk: operám befejező része Dolly bárány esetét, a klónozás jogi, erkölcsi, etikai problémáit boncolgatja.

Pályakép

Steve Reich 1936-ban született New Yorkban. A Cornell University, majd a Juilliard School of Music növendéke volt, később két világhírű zeneszerző, Darius Milhaud és Luciano Berio foglalkozott vele. Első műveivel a 60-as évek közepén hívta fel magára a figyelmet, majd 1966-ban saját együttest alapított, amellyel évtizedekig járta a világot. Tanulmányozta az afrikai dobnyelveket, a délkelet-ázsiai gamelánt és az ősi héber énekstílust. Hosszú ideje kizárólag megrendelésre komponál,1994 óta az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia tagja, számos kitüntetés birtokosa. Rendszeresen együtt dolgozik feleségével, Beryl Korot videoművésszel. Three Tales című, 2002-ben befejezett dokumentumoperáját jelenleg is sikerrel játsszák Nyugat-Európában, Ausztráliában, Amerikában és a Távol-Keleten.