Vendel

Chopin, a gondolkodó

2003.10.27. 00:00

Programkereső

Megvallom, ambivalens érzéseket keltett bennem a lengyel-magyar zongorista, Piotr Anderszewski legújabb Chpoin-lemeze. Anderszewski meggyőző és egyéni hangú Bach-játékát ismerve nagy várakozással tettem be a korongot a lejátszóba: a következő egy óra pedig igencsak gondolatébresztőnek bizonyult.

Amennyire megkerülhetetlen a Chopin-repertoár a zongorista-tanulmányok évei alatt, sokszor olyan gondosan próbálják kikerülni a fiatal titánok a „karrierépítés” nehéz időszakában. Nem is csoda, hiszen oly sok, szinte etalonként számon tartott előadás versenyez a hallgatók kegyeiért: Cortot, Rubinstein, Lipatti - hogy csak a már régen elhunytakat említsem. A fiatalok legjobbjai azonban nemcsak hogy bátran szembenéznek e kihívással, hanem ki is állják a próbát. Hogy mindjárt kettőt is említsek: Leif Ove Andsnes dupla Chopin-albumát (rajta mindhárom zongoraszonátával, s a négy op. 17-es mazurkával) csak ajánlani tudom mindenkinek, Bogányi Gergely csodálatosan érzékeny Chopin-játéka pedig aligha szorul idehaza az én méltatásomra. Andersewski Chopinje közel sem olyan energikus és magával ragadó, mint Andsnesé, s Bogányi ezerszínű zongorahangját, lebilincselő poétikusságát is hiába keressük benne – ezzel együtt „van benne valami”.

Andersewski a „gondolkodó” Chopint állítja elénk: sokszor hangsúlyozottan póztalan játéka csak a felületes hallgató számára tűnhet unalmasnak. Zongorázása nagyon beszédes, sohasem handabandázik, s távol áll tőle az öncélú szépelgés is – igen ritka, s megbecsülendő erények ezek! Ezért is szeretném még kritikai észrevételeimet megelőzően leszögezni: e lemez összességében nemcsak kellemes és figyelemreméltó produkció, hanem számos egyenesen elbűvölő részt is tartalmaz. Ám nem tehetek róla, a lemez hallgatása közben jó néhány alkalommal belém bújt a kisördög: tényleg ennyire „gondolkodó”, megfontolt lenne Chopin megannyi, első pillantásra oly egyszerűnek, természetesnek tűnő gesztusa? A néha szinte hangsúlyozottan visszafogott kitörések (kivált az Asz-dúr polonézben), a nyugodt mesélő értelem árnyékában eltűnnek a Chopinnél oly fontos apró, improvizatív gesztusok, s velük a spontaneitás számomra oly kedves illúziója is. Igazságtalan lennék, ha nem hallanám: a kiszámíthatatlanság varázsa Andersewski játékából sem hiányzik teljesen. Ám egy autós hasonlattal élve: mindvégig érezni, hogy a lóerők fickándozása mögött egy kérlelhetetlen elektronikus kipörgés- és blokkolásgátló vigyáz ránk minden pillanatban... Anderszewski „szelíd” Chopinje kicsit olyan, mintha Schumannból csak Eusebiust hallanánk – és javára szóljon, hogy Eusebiust sokszor lebilincselően és egyéni módon rajzolja meg nekünk. Csak hát Florestan is követeli jussát...