Erzsébet

Requiem

2003.11.03. 00:00

Programkereső

Ahogyan mindannyiunkat anya szült, úgy mindannyiunknak vannak halottaink is. Ők fogják ceruzánkat, mi érezzük őket és emlékezünk rájuk. Velünk vannak minden nap, minden lépésünkben, minden mozdulatunkban, a génjeinkben, a tekintetünkben. Az értékrendünkben. Még akkor is, ha hetekig, hónapokig nem gondolunk rájuk. Még akkor is, ha azt hisszük, már rég nem emlékezünk rájuk. Ha azt hisszük, soha nem is ismertük őket.
a8e95b75-c4e4-4317-8a3d-e69c73a5515d

Ez a hétvége az övék volt. És az élőké, akik emlékeznek rájuk. „Az örök világosság fényeskedjék nekik” – hirdetik az ünnep vigíliáján a sírokon pislákoló gyertyák, mécsesek. S hirdeti Mozart Requiemje először az F-dúr, Verdié pedig először az A-dúr fényével.

A zeneirodalom talán két legnépszerűbb halotti miséje szerepel az EMI kiadványán. Mindkét mű legendás előadókkal hallható. A Mozart-darab szólistái Sheila Armstrong, Janet Baker, Nicolaï Gedda és Dietrich Fischer-Dieskau, aki ezen az 1972-es felvételen a basszus szólamot énekli. Az Angol Kamarazenekart és a John Alldis Kórust Daniel Barenboim vezényli. Verdi Requiemjének szólóit Monserrat Caballé, Fiorenza Cossotto, Jon Vickers és Ruggero Raimondi éneklik, az Új Filharmónia Énekkar és Zenekar élén Sir John Barbirolli áll. Úgy érzem, ez a két lenyűgöző mű ilyen nagyszerű előadókkal egyenként, önmagában is annyi alkalmat ad az elmélyülésre, átszellemülésre, a transzcendenssel való találkozásra, hogy így, egy albumba sűrítve szinte szétfeszíti a CD-tokot. Így jár a fejünk és az érzelemvilágunk is, ha egy lendülettel próbáljuk meghallgatni a kiadványt az elejétől a végéig.

Mi, emberek szeretjük a legendákat, a megmagyarázhatatlan jelenéseket, a megérzéseket – különösen így, halottak napja környékén. Szeretünk hinni abban a titokzatos, fekete alakban, aki halotti misét rendel Mozarttól, és aki olyan hátborzongatóan jelenik meg az Amadeus c. filmben – d-mollban, a Requiem hangnemében. De akár Salierit, akár a pojáca, magát zeneszerzőnek kiadó Walsegg grófot képzeljük az alak mögé, akár legyintünk az egész históriára – ugyebár, ez nem csak tények, hanem vérmérséklet kérdése is –, mégiscsak van abban valami megrázó, hogy valaki éppen egy gyászmisét nem tud befejezni.

Verdi más eset. De mi, emberek szerencsére a magányos hősöket, mítoszteremtőket, szellemi szabadságharcosokat is szeretjük, ezért Verdi Requiemjéhez is mindig hozzágondoljuk a történetét. Először a Libera Me-t komponálta meg, azzal az elképzeléssel, hogy az egy Rossini halálára Olaszország vezető zeneszerzői által írt gyászmise utolsó tétele lesz. Később tovább dolgozott rajta, a végső lökést műve befejezéséhez pedig az olasz felszabadító mozgalmak és irodalom nagy alakjának, Manzoninak a halálhíre adta meg.

Mindezzel azonban csak addig foglalkozunk, amíg fel nem tesszük a lemezt. Utána csak ülünk behunyt szemmel, elvarázsolva, távol önmagunktól, s elfelejtünk minden magyarázatot. Csak az éteri fény, Monserrat Caballé hangja marad, ahogyan a Libera Me tételben leheletfinoman rezeg a kétvonalas b-n.

És örülünk, hogy élünk, és hogy van kire emlékeznünk. „Mert a legárvább, akinek még halottai sincsenek.”(Kányádi Sándor: Halottak napja Bécsben).