Katalin

A tizennyolcadik sorban

2003.11.04. 00:00

Programkereső

Természetesen a Dave Brubeck koncerten. Már a villamoson mindenki odaömlött – parkoló úgy is zsúfolva, ráadásul valami rendőri akármi volt a Délinél. A Kongresszusi előtt tömeg, normális értelmiségiek, kezdés csúszik, előzenekar, (Jazzpression) és aztán – bumm. Előttünk az élő legenda.

Pernye dzsesszkönyvében találkoztam vele először, de már akkor klasszikus volt – 1963-ban… A muzsikálást nem is Brubeck zenéje indítja, csak úgy bóklászik a kvartettben valahol a háttérben, majd felcsillan a sajátos zongorahang, a dallam most már határozottabban, de azért bujkál még egy kicsit – ilyen a dzsessz, – aztán mikor az I got music pár taktusát felismeri a közönség, kirobban a taps, fütty, őrjöngés, majd csend. Hallgatjuk, aztán itt-ott megint beletapsolunk – együtt éljük a zenét. Interaktív élmény.

Fantasztikus ez a 83 éves ember: az első pillanattól kezdve kézben tartotta ezt kb. kétezres nézőteret, állandó dialógusban, mondhatnám, hiszen kiszólt, mesélt, játszott (mutatatta is hogy játszik) partnereivel (Randy Jones, dob, Jack Six bőgő, és Bobbi Militello szaxofon, fuvola) annyira egybeforrva, mintha egy ember lenne ez a kvartett. Mielőtt a London flat – London sharp c. új számát játszotta, felállt, a mikrofonhoz ballagott és pár szóval bevezette: de csak a cím egyik felét mondta, a másikra kinyújtotta jobb kezét és várta a választ – ami persze azonnal felcsattant. sharp. Vették a lapot.

Igaziból tán nem is a zene nyűgözött le, persze az is (a Take five – kit nem üt ki?), hanem a közönség: tanítványaim – húszon körül, aztán velem egykorúak, meg negyvenesek, szóval minden korosztály, de mintha tényleg egy tapasztalatból, egyetlen zenei anyanyelvből látnának-hallanának, mindenki ugyanúgy, ugyanazt. A boldogság települt a nézőtérre, persze a hangos, örvendező, egymásra ismerő boldogság. A végén persze nem engedték el, ők meg, az ősz hajúak visszajöttek, játszottak, ők is élvezték a közös zenélést (a koncert közben volt olyan is, hogy a közönség tapsolta – az amúgy bonyolult – ritmust, és úgy játszottak.) Amúgy a híres 5/4-est, meg a 7/8-ost is….

Ilyenkor érzi az ember, hogy jó Pesten lenni, mert ez egy élhető város. Ritka csoda. A tizennyolcadik sorban.