Kelemen, Klementina

Brubeck: Zárt pályás ragyogás

2003.11.05. 00:00

Programkereső

A koncert délelőttjén Albert Györgyi interjút készített Dave Brubeck-kel. Megkérdezte tőle: nem zavarja-e, hogy a Dave Brubeck Quartet fellépésével egy időben kezdődik Robbie Williams bulija a Budapest Sportarénában, megosztva a zenerajongók táborát. Brubeck ekkor kicsit zavartan visszakérdezett: ki az a Robbie Williams?

Az értetlenkedésben nem volt semmi gőg, a dzsessz 83 éves mestere tényleg nem tudta, hogy él a földgolyón egy ilyen nevű sztár. Vajon amikor a mai könnyűzene sikerembere, Robbie Williams 83 esztendős lesz, akad-e még valaki, aki sejti, hogy ki a csuda volt ő, akarnak-e vele majd a riporterek interjút készíteni.Dave Brubeck koncertjére várunk.

Előbb a magyar Jazzpression együttes játszik bő félórát, mire befejezik, dugig megtelik a Budapest Kongresszusi Központ, a terem bejáratánál még egy papírlapot is nehéz lenne a nézők közé csúsztatni. Lassan elkezdődik a fő attrakció, jönnek a zenészek, az utóbbi években megszokott kvartett tagjai: a szaxofonos Bobby Militello, a bőgős Michael Moore, a dobos Randy Jones, végül jön maga Dave Brubeck. A szikár öregúr láttán máris tombol a közönség. Pedig Brubeck nem mond olyanokat, hogy helló Budapest, meg, hogy isteni itt veletek. Meghatottan hallgatja az ovációt, maga is ünnepélyes egy kicsit. Messziről úgy néz ki, mint egy tekintélyes fizikaprofesszor az életműdíj átvételekor, épp csak azt nem mondja: mindent szüleimnek, tanáraimnak és a Boltzmann állandónak köszönhetek. Bólogat, mosolyog, bemutatja a zenekart, leül a zongorához, és játszani kezd. Elegánsan, ahogy hetven éve mindig. És ez még akkor is igaz, ha olykor egy kicsit harcosabban lüktet a muzsika. Akkor is, ha egy-egy határozottabban artikulált futammal bizonyítja: nem kiöregedett zsúrfiú ül a billentyűk mögött. Többnyire azért visszafogott, nem gyomlálja hörögve és szünet nélkül a hét oktávot. Melodikus, érthető, gazdaságos játék az övé. Szép, magányos pillanatokkal ajándékozza meg a közönséget, hogy aztán alig észrevehető disszonanciában kuszálódjon öszsze a csillogás. Az egyébként ugyancsak tanárosan elegáns zenésztársak játéka is tele van finomsággal, alkalmazkodó egységben sodródik a muzsika.

Miközben a Park Avenue South: Live at Starbucks című, legújabb lemezükről hallhatunk egy-két darabot (köztük a káprázatos szépségű Elégia címűt), Brubecket nézzük, és arra gondolunk, milyen érzés lehet efféle zárt pályás ragyogásban leélni egy életet. Siker, siker hátán.

Az első, egymilliós példányszámban eladott dzsesszlemez (Time Out), a közönség és a szakma rangos elismerései, amerikai elnökök rendszeres meghívásai, dzsessz örökzöldek, sikeres musicalek, balettzenék, oratóriumok. Hírlik: Brubeck a közeljövőben ismét elkanyarodik a dzsessztől, Brubeck classical címmel a Londoni szimfonikusokkal készít egy albumot, amelyen keresztény egyházi zene hallható.

A koncert a vége felé közeledik, még a számok közben is szűnni nem akaró vastapsok, lábdobogások, pedig csak most jön a java. Felhangzik a Blue Rondo a la Turk jellegzetes tapsritmusa, befejezésképpen pedig a Take Five, végül a ráadás: Billy Strayhorn Take The „A” Train című kompozíciója. Tomboló siker, a közönség talpon, ilyen önfeledt ünneplést utoljára a Csík, Fogarasi, Jávori trió koncertjén láttam a Petőfi Sándor utcai Építők dzsesszklubban a hetvenes évek végén. Igaz: akkor még kicsit jobban szerettük az életet.