Erzsébet

Brubeck: "Ellentmondani a rutinnak”

2003.11.08. 00:00

Programkereső

A Budapest Kongresszusi Központban saját kvartettjével adott koncertet Dave Brubeck, a XX. századi amerikai dzsessz egyik legfontosabb személyisége. A hamarosan 83. születésnapját ünneplő, de ma is rendkívül aktív zeneszerzőt és zongoristát hat évtizedes pályafutásáról, a klasszikus zene és a dzsessz jövőjéről kérdeztük.

- Édesapja német származású volt, édesanyjának családja pedig Kelet-Európából vándorolt ki Amerikába. Mit jelentenek önnek az európai gyökerek?

- Amerikáról azt szokták mondani, hogy hatalmas olvasztótégely, ami mindenkit befogad, de nagy árat kér cserébe: saját identitásunk részleges vagy akár teljes feladását. Én ezt sohasem tapasztaltam: szüleimmel és testvéreimmel együtt őriztük azt az európai mikrovilágot, amit édesapámék még személyesen, én már csak hírből ismertem. Ez mindenekelőtt a kultúra zenén kívüli területeire, leginkább az irodalomra igaz. Ami a hivatásomat illeti, mindig speciális helyzetben voltam, hiszen egy afroamerikai gyökerű műfajból, a tradicionális dzsesszből kiindulva próbáltam megteremteni a saját zenei világomat.

- Már országszerte ismert dzsesszmuzsikus volt, és a második világháborút is megjárta, amikor Oaklandben beiratkozott a híres francia posztimpresszionista zeneszerző, Darius Milhaud osztályába, aki három évig tanította. Mi volt a legfontosabb, amit tőle tanult?

- Válaszom kapcsolódik az előző kérdéshez, mert Milhaud éppen azt tanította, hogy az embernek sohasem szabad megtagadnia, hanem igenis fel kell vállalnia a saját gyökereit. Huszonöt-huszonhat éves voltam, amikor nála kezdtem tanulni, s azt reméltem, hogy "ügyes dzsesszzongorista” helyett képzett klasszikus zeneszerző válhat belőlem. Úgy érzem, mindent meg is tettem ennek érdekében: ellenpontot, hangszerelést, korálharmonizálást és fúgaírást tanultam, rengeteg barokk és bécsi klasszikus zenét hallgattam, és három év alatt, túlkoros egyetemistaként többet fejlődtem, mint korábban bármikor. Milhaud ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy ne felejtsem el a múltamat, és ne bánkódjak amiatt, hogy nem klasszikus pódiumművész, hanem dzsesszzongorista lett belőlem. Talán ekkor határoztam el - bár ez a döntés nem köthető egy adott pillanathoz, hanem hosszabb folyamat eredménye -, hogy bármit is írok, kiindulópontként ragaszkodom az afroamerikai ritmusokhoz és dallamkincshez, mert számomra ez az adekvát zenei nyelv. Milhaudnak egyébként is nagy affinitása volt a dzsessz iránt: kevesen tudják, hogy már a húszas évek elején - amikor Sztravinszkij még éppen csak ismerkedett a műfajjal, Gershwin pedig még nagyon fiatal volt - szervesen beépítette kompozícióiba a dzsessz elemeit.

- Milhaud mellett kik hatottak még erősen zenei gondolkodására?

- Mindenekelőtt Johann Sebastian Bach, akinek művészete a zenetörténet alfája és ómegája. Sokat merítettem Haydn, Mozart és Beethoven kompozícióiból is, a XX. századi mesterek közül pedig Sztravinszkijt és Bartók Bélát érzem a legfontosabbnak. Bartók művei hívták fel a figyelmemet a kelet-európai népzenére, s azokra a szokatlan, aszimmetrikus ritmusokra, amelyeket én is előszeretettel alkalmaztam darabjaimban. Sokat foglalkoztam a XX. század amerikai zenéjével is: Bernstein, Copland vagy Charles Ives nagyon jelentős életművet hozott létre.

- Pályájának kiemelkedő periódusa volt az ötvenes évek vége és hatvanas évek eleje, amikor legendássá vált - az altszaxofonos Paul Desmond nevével is fémjelzett - kvartettjével járta a világot. Meg lehet-e fejteni, hogy miért éppen ez a felállás volt a legsikeresebb?

- Különböző kritikusok, zenei szakírók rendre próbálkoznak ennek megfejtésével, s néha vannak is egészen érdekes gondolataik, amiket figyelmesen elolvasok. Nekem azonban nem az a dolgom, hogy a saját zenémet, különböző korszakaimat tanulmányozzam, hanem az, hogy még megpróbáljak minél több zenét papírra vetni abból, ami a fejemben van. A kvartett egyébként meglehetősen szerencsés zenei összeállítás - szerintem nem véletlen, hogy éppen a vonósnégyes lett az európai kamarazene legfontosabb műfaja. A négy hangszer meg tudja őrizni az önállóságát, de ugyanakkor nagyon kell egymásra figyelni, s ebből a koncentrált, pattanásig feszült együttműködésből fontos dolgok jöhetnek létre. Sokszor éreztem ezt az ön által említett kvartettben, amikor Paul Desmonddal, Joe Morellóval és Eugene Wrighttal játszottunk együtt, de öreg fejjel, a mostani kvartettemmel is érzem a feszültségteli vibrálást. Mindannyian azért zenélünk, mert szeretnénk ellentmondani a rutinnak, az önismétlésnek, a középszerűségnek - vagyis azoknak a dolgoknak, amiket nagyon nem szeretünk.

- Az ötvenes-hatvanas években leginkább "örökzöldeket”, hét-nyolc perces számokat írt, később viszont egyre monumentálisabb zenei formákban gondolkodott. A napokban megjelent, Classical Brubeck című dupla CD-n hallható A Szentlélek hangja (Voice of the Holy Spirit) címû oratorikus mű például csaknem egyórás…

- Remélem, nem arról van szó, hogy az öregedéssel párhuzamosan egyre terjengősebben fogalmazok… Szerintem - szerencsére - nem ez a helyzet, hanem az, hogy a negyvenes-ötvenes években még inkább az említett "kamarazenei” hangzások foglalkoztattak, később viszont már egyre jobban érdekeltek azok a lehetőségek, amelyeket egy szimfonikus zenekar vagy egy nagy létszámú kórus nyújthat. Ezek a műfajok pedig általában nagyobb formátumú kompozíciókat is követelnek, mert nem lehet hét-nyolc perc alatt minden lényegeset elmondani. A Classical Brubeck című albumon azért vannak rövidebb darabok is: a 2001-ben, vonószenekarra és zongoraszólóra komponált Regret például alig nyolc perc.

- Három fia is a zenei pályát választotta, s amikor a nyolcvanas évek elején ön hatalmas sikerrel koncertezett Magyarországon, Christopher játszott is az együttesében. Hogyan alakult azóta az ő karrierjük?

- Sohasem biztattam őket, hogy legyenek zenészek, de nem is elleneztem. Azt viszont örömmel látom, hogy egyikük sem lett hűtlen a zenei pályához, s a maguk területén mindannyian sikeresek. Christopher leginkább zeneszerzőként aktív, most éppen már a második harsonaversenyét írja a Bostoni Szimfonikusok számára. A másik fiam hosszabb ideje Dél-Afrikában dolgozik, a harmadik pedig elsősorban igényes popzenei produkciókban, így Sheryl Crow, Jewel és a Dixie Chicks lemezein, turnéin vesz részt. Azt tervezzük, hogy a nyolcvanötödik születésnapomon együtt játszunk majd a Londoni Szimfonikusokkal.

- Hogyan látja a dzsessz jövőjét, a műfaj XXI. századi lehetőségeit?

- Azt tapasztalom, hogy a dzsessz szinte évről évre gazdagodik, újabb és újabb rétegekkel bővül, ami mindenképpen optimizmusra ad okot. Különösen biztató, hogy az úgynevezett klasszikus zene és a dzsessz közötti korábbi szakadék mostanra szinte teljesen megszűnt, szabad átjárás van a két műfaj között. Sok szép példát láthatunk arra is, hogy az afroamerikai folklór mellett más kontinensek, népcsoportok zenéje is beépül a dzsessz motívumkincsébe és eszközkészletébe. A muzsikusok egzisztenciális helyzete persze nem lett könnyebb: a legjobb európai és amerikai főiskolákról, így az általam alapított intézetből kikerülő zenészek sem reménykedhetnek abban, hogy kizárólag a dzsesszből el tudják tartani a családjukat. Hosszú pályafutásom alatt sokszor tapasztaltam, hogy az anyagi szempontok, üzleti érdekek akadályozzák a művészet szabad áramlását. Sajnos e tekintetben ma sincs változás.

Pályakép

Dave (David Warren) Brubeck 1920. december 6-án született a kaliforniai Concord városkában. Gyerekkorában – bár komolyan zongorázott – zoológusnak vagy állatorvosnak készült, s csak húszévesen döntötte el, hogy zenész lesz. 1941-ben már lemezfelvételeket készített, majd a második világháborúban négy évig katonáskodott. A 40-es évek vége óta már világszerte ismert dzsesszzongoraművész és zeneszerző, több száz kompozíció és lemezfelvétel fűződik a nevéhez. Ő volt az első dzsesszmuzsikus, aki címlapra került a Time magazinban (1954). Számos állami és szakmai kitüntetés birtokosa; az általa létrehozott Brubeck Institute oktatással és módszertannal foglalkozik a kortárs zene és a dzsessz területén.