Olivér

Fújd újra, Sam!

2003.11.18. 00:00

Programkereső

A Budapesti Kongresszusi Központ adott helyet október 20-án a szaxofon „csúcstalálkozónak”, a Saxophone Summit-nak, melyben a világ ma élő jazz-legendái játszanak: David Liebman, Michael Brecker és Joe Lovano tenorszaxofonozik, Phil Markovitz zongorázik, Cecil McBee bőgőzik és Billy Hart dobol.

A felállás nem teljesen új, a három tenor már többször is koncertezett együtt a turné előtt, például 1999-ben a New York-i Birdlandben. Billy Hart 1984-től '91-ig Liebman Quest nevű zenekarában dobolt, míg Phil Markovitz a jelenleg is működő David Liebman Groupban billentyűzik.

Főképpen standardokat játszanak és egyfajta magas szintű jam sessiont. Ahogy Lovano egy alkalommal megállapította, olyanok, mintha három különböző kvartett egyesülne, és bár igazi zenekart alkotnak, az atmoszféra mégis élvezhetően laza, forró és spontán. Mindhármuk zenei megközelítése teljesen különböző, ennek ellenére (vagy éppen ezért) harmonikus hármast alkotnak. Brecker higgadt önuralmát egy percre sem veszti el, tematikus, zárt rendszerben gondolkodik, számára ez adja meg a mozgás szabadságát. Nem enged a véletlennek teret, a zeneművekben állandó komplexitásra törekszik, a hagyományos szólóformát követi: minimum szintről kezdi, majd folyamatosan építi fel a dallamot, illetve a történetet; a katarzis csak a végén következik be. Liebman hangulatokat és irányokat fest. Inkább szituációkat mond el, mint eseményeket, számára az irány és az energia a legfontosabb. A játék drámaiságára helyezi a hangsúlyt, csapongó, pointilista módon csoportosítja a hangokat. Lovano viszont nem feltétlenül törekszik a ritmikai értelemben vett pontosságra, a dallamot hihetetlenül intuitív módon kezeli.

Stílusuk nem csak egyéniségük, hanem külső befolyások által is determinált. Brecker Horace Silvertől tanulta az előadásmódot és a tempót, Chick Coreától, Herbie Hancocktól, McCoy Tynertől, Joni Mitchelltől és Paul Simontól a zenei érzékenységet, de mindenek fölött Pat Metheny hatott rá leginkább, akinek zenei megközelítése szabad és nyitott. Brecker mindig arra törekedett, hogy megőrizze a jam sessionok szabadabb játékmódját, bármilyen környezetben is játszott. Számára a játék folyamata a tudatos és tudat alatti hallgatásnak, a harmónia és a ritmus izgalmának, a plasztikus eszközök felszabadításának, a felidézésnek és az „izomból jövő memóriának” a kombinációja. Úgy fogalmaz, hogy a játék a legszebb módja az adás és kapás örömének.

Lovano Lonnie Smith mellett, a vele folytatott közös zenélések idején szerezte meg rutinját, Woody Hermantól tanulta el a kifejezésmódot és a különböző motívumok vegyítésének technikáját, hogy szólói magas fokú kreativitással bírjanak. Lovano számára a hangsúly mindig saját útjának megtalálásán, saját hangjának és megközelítésének kialakításán volt. A Mel Lewis Jazz Orchestra tagjaként sajátította el, hogyan lehet nagyzenekarban játszva kisegyüttes hatását kelteni. Megpróbál belemerülni a zenébe, és kész azonnal reagálni zenésztársai megszólalásaira. Folyamatos és harmonikus dialógust alakít ki a spontán dallammal és ritmussal.

Liebman azon szerencsések közé tartozik, akik együtt játszhattak Pete LaRocával, Elvin Jones-szal és Miles Davis-szel, a világhírű zenészekkel, akik mellett magába szívta a zene intenzív szeretetét és a tökéletes elkötelezettséget. Nem számít, hogy mi történt a színpad mögött: ha egyszer elkezdődött a zene, semmi más nem létezett, írja Liebman A szoprán szaxofon című tanulmányában. LaRoca laza, hajlékony játékstílusa különösen erőteljesen hatott rá, ahogy a hangokat egyetlen nagy ívű áramlásban tömöríti, a különálló egységeket fellazítva. Elvin Jones mellett jutott el a felismerésig, hogyan lehet erőlködés nélkül játszani, és olyan lágyan előadni egy balladát a ritmusszekcióval, hogy a kíséret alig hallható legyen. Miles Davis mutatta meg neki, hogyan lehet minden esetben elmesélni egy történetet, és ehhez felhasználni a drámaiságot, a teret és személyes varázsát. Miközben játszik, Liebman megpróbál behatolni a pillanatba, ami spirituálisan lényegesen nehezebb, mint zeneileg. Zenéjével igyekszik feszültséget teremteni, és általa komplett történeteket megjeleníteni. Számára a szóló olyan, mint egy regény egyik fejezete, amely akár az egész koncerten vagy lemezfelvételen keresztül is tarthat. Breckerrel ellentétben problémásnak érzi, hogy a szólónak van eleje, közepe és vége – szerinte egy igazi érzelmi görbület ezt nem engedi meg.

A koncerten főképp Liebman saját szerzeményeit adták elő, Brecker és Lovano gyakran rákényszerült a kotta használatára, egészen elmerültek benne. Szemmel láthatólag Liebman tartotta össze a csapatot, ő volt az egyetlen, aki színpadra lépés előtt hátul gyakorolt, és még utána sem tudta abbahagyni, tovább játszott az öltözőben. A koncertet Lovano indította, aki átadta a motívumot Liebmannek, tőle pedig Brecker vette át a témát, így lett kerek a történet. Brecker eleinte zavart és kimért volt, nem vett részt a csapatmunkában, az első szám közepén idegesen ledobta a mikrofont, néhány percig anélkül játszott. Két ismert szám hangzott el az este folyamán: John Coltrane India és Dear Lord című szerzeményei, mindkettő sajátságos, egyénített feldolgozásban. Coltrane mint a legnagyobb tenoros, minden szaxofonosra hatást gyakorolt; senki nem tudja kikerülni, ezért a legtöbb zenész megszólaltatja kompozícióit.

d980d0dc-d894-4796-9d2d-b813b16db634

Az India előadásának magyar vonatkozása is volt, Borbély Mihály klarinétost Liebman konferálta be. Borbély azonban meglepte a zenészeket, mert az előre megbeszélt klarinét helyett egy tipikus magyar hangszerrel, a tárogatóval hóna alatt érkezett. A három tenor alkotta Borbély backgroundját, ami igazán megható látvány volt úgy a magyar közönség, mint Borbély számára is, aki amikor kinyílt az ajtó és színpadra szólították, zavarában integetett, majd kirohant a hangszeréért, amit odakint felejtett. Liebman és Brecker fafurulyán, Lovano fafuvolán, majd altklarinéton kísérte a magyar zenészt – Brecker is ekkor kapcsolódott be igazán a csapatjátékba.

A Dear Lord témáját megosztotta a három szólista, a motívumokat átvették egymástól és próbálták megközelíteni egymás hangját. A dallamot rubatóban, azaz szabad tempófelfogásban játszották, és a szám harmóniakörében maradva négyeztek (vagyis mindegyik szólista egymásután négy-négy ütemet fújt). Érdekes volt megfigyelni, hogy a ritmusszekció mindhárom szólistát más módon kísérte, alkalmazkodva egyéni hangvételükhöz.

Előadásuk végig invenciózus, technikailag bravúros (a szaxofon három oktávnyi hangterjedelmét percek alatt mutatták be) és feledhetetlen volt. Ugyanakkor megismételhetetlen is, hiszen a másnapi bécsi koncertjükről hazaérkezők úgy érezték, teljesen más és új élményben volt részük. Lehet, hogy hiányzott a tárogató?!