Emma

Turandot plüssmaciban

2003.11.20. 00:00

Programkereső

Operaszínpadon viszonylag ritkán tűnnek fel tíz méter magas játékmackók és mobiltelefonok. A berlini Staatsoperben ez is megtörténik. Doris Dörrie német filmrendezőnő (aki két éve ugyanitt már színpadra vitte Mozart Cosí fan tuttéjét) most Puccini Turandotját „poposította” a kritikusok legnagyobb meghökkenésére.

A rendezőnő és a bírálók között kibontakozott állóháború miatt állandó telt házat vonzó előadásban Turandot (Sylvie Valayre) valójában egy kamaszlány, aki mindent elkövet, hogy ne kelljen szembenéznie a felnőtté válás problémáival. A dacos tizenéves békésen éldegél gyermeki álomvilágában – na jó, a férjjelöltekből már csinos csontvázgyűjteménye van –, egy óriási fehér plüssmackó belsejében. Ha mégis kimerészkedik a való világba, akkor kénytelen felvértezni magát Lara Croft-féle túlélő-szereléssel és a japán Manga-képregények világát idéző önvédelmi eszközökkel. A keze helyén kések és kardok ugrálnak, fekete fürtjei között rikító rózsaszín copf lobog, és jaj annak, aki a közelébe merészkedik. (A Manga-képregény ötlet annyira megtetszett a színháznak, hogy rajzpályázatot hirdetett: az előadás szüneteiben a folyosókon megtekinthetők a tizenévesek Manga-Turandot-ábrázolásai: aki eddig nem ismerte a japán rajzfilmfigurát, az megbizonyosodhat róla, hogy ez a felnőtt testű, gyerek fejű alak a tizenévesek szemében ma körülbelül olyan népszerűségnek örvend, mint békésebb korokban a Kisvakond vagy Lolka és Bolka.)

A kritikusok fanyalognak: a Berliner Zeitung szerint a Dörrie-féle Turandotnak semmi köze az operához, úgyhogy jobb is lenne, ha nem olaszul, hanem angolul énekelnének, elvégre ez a popzene nyelve. Pedig a zenével nincs baj, minden szépen, pontosan szól, és a közönség is vevő a gegekre: a kínai császár például egy hetvenes éveket idéző bungalóban lakik, elnyűtt világos bőrszerelésben (a Tagesspiegel szerint nem mást idéz, mint a boldogult emlékezetű Erich Honecker pártfőtitkárt), és szemlátomás szeretne megszabadulni hisztérikus lányától. Hasonló véleményen van a három amorf mesehősnek álcázott miniszter, Ping, Pong és Pang is, akik akkor érzik a legjobban magukat, amikor levehetik az udvarban kötelező álruhát és kimotorozhatnak a város szélére, egymásra hajszálnyira hasonlító barátnőikkel, és a nyílt színen magukévá tehetik őket. Ezt ajánlják egyébként a császárleánynak is. Kalaf (Dario Volonté) perzsa herceg, atlétatrikóban és kék Adidas melegítőfelsőben küzd meg Turandotért, aki kétségbeesésében egy fehér plüssmackót szorongat. A három rejtélyes kérdést egy kvízshow keretében fejti meg: Kalaf válaszai egy többméteres mobiltelefon kijelzőjén villognak visszavonhatatlanul. A telefon nyomógombjai olykor tribünként is használhatóak, itt nyúlik el a férfiassága teljes tudatában lévő Kalaf, és várja, hogy a Nő behódoljon neki.

A végén persze kiderül, hogy Turandot ellenkezése teljességgel érthető: nem az a gond, hogy néhány száz évvel ezelőtti felmenőjét rútul megerőszakolták. Nem, ennél jóval nagyobb baj van: amikor Kalaf végre megszerzi magának, becipeli egy panellakás lelketlen beépített konyhájába, átöltözteti egy sajátjához kísértetiesen hasonló kék Adidas melegítőfelsőbe (plusz rózsaszín cicanadrág), odaállítja a mosogatóhoz, miközben a férfiak – Kalaf és császári apósa – a konyhaasztalnál megkönnyebbülve sörözni kezdenek. Pohár nélkül, csak úgy, üvegből. Ennyi marad a szerelemből: a hercegből izzadt, pocakos teherautósofőr, a császárlányból elnyűtt háziasszony lesz. Az már csak slusszpoén, hogy még a császári udvar (vagy a gyermeki álomvilág?) Csillagok háborúját idéző rohamosztagosai is egy csapásra szürke biciklistákká válnak, akik végeláthatatlan sorokban kerekeznek a háttérben. Kedves Turandot, üdvözlünk a való világban. Ugye milyen jó felnőttnek lenni?

Berlin, 2003. november