Hortenzia, Gergő

Fölfelé az úton

2003.11.22. 00:00

Programkereső

Az idén 128 éves a Zeneakadémia. Az eseményt annak módja és talán rendje szerint is megünnepelték a Nagyteremben, Batta András mondott beszédet, Ligeti András vezényelte a növendékekből álló zenekart, aztán két fiatalember eljátszotta Mozart kétzongorás versenyművét. Eddig még semmi jó nem történt.

A zongorák kitaszigálása után azonban két kis szaloncukor, egy piros és egy fehér állt a zenekar elé, hogy eljátsszon egy másik Mozart-művet, a Fuvola-hárfaversenyt. A fehér szaloncukrot Bábel Klárának hívják, a pirosat Seres Dórának.

Nem akarom azt mondani, hogy én még ilyen szépet soha életemben nem hallottam. Kicsit olyan volt az egész, mintha a két hölgy egy akváriumban játszott volna, volt valami zártság és befelé forduló a produkcióban. Mintha nem a közönségnek játszottak volna, hanem egymásnak. De ez a figyelem és a szokatlan póztalanság mégsem volt hatástalan. Milyen különös: Seres Dóra, aki mégiscsak díjnyertes fuvolista, legutoljára éppen Budapesten nyerte meg a nemzetközi fuvolaversenyt, nem egy őrült fuvolatigris, aki igyekszik minél gyorsabban és hangosabban játszani, hanem arra figyel, hogy el ne nyomja valahogy a másik szólistát.

Ettől kezdve már jönnek a kérdések, buták és még butábbak: hogy mi vesz rá ma egy fiatal lányt, hogy fél napokat ácsorogjon a szobában, kettesben a hangszerrel, és vajon lehet-e valami fontosat, személyeset és igazat mondani ezzel az aranyszínű csővel, meg egyáltalán, miért nem tudja mindenki, hogy ki az a Seres Dóra, amikor egymás után nyeri a versenyeket, miközben a kevésbé tehetséges, de jobb kapcsolatokkal rendelkező kolléganők esetleg… Azt nyilván nem lehet tőle megkérdezni, hogy miért éppen Horgas Eszter a híres ebben az országban, mert az olyan rejtély, amelyre komoly bölcsek sem találnák meg a választ. Így is összegyűlik annyi kérdeznivaló, amennyin már nem érdemes gondolkodni, egyszerűbb egyenesen az érintetthez fordulni.

A metrómegállóban találkozunk, a szaloncukorból már retrohippi hölgy lett, csíkos nadrág, magas sarkú csizma, szőrös kabát és cilinderszerű kalap. Rövid séta a panelházig, második emelet. A kis lakásban van külön gyakorlószoba, hangszigetelő párnákkal a falon és az ajtón. Nem lehet másképp, mert két perc alatt felőrölné a muzsika a lakók nyugalmát. Nevetgélünk, mások bezzeg pénzt adnának érte, hogy hallják őt, de azért két óra gyakorlás lehet, hogy idegtépő. Főleg úgy, hogy be kell melegednie a testnek, a kéznek, ujjaknak, ajkaknak, nyelvnek, tüdőnek. Bonyolult hangszer.

Teljes járatlanságomat már az első kérdéssel elárulom: ő tudja-e azt a trükköt, hogy egyszerre vesz levegőt, és közben fúj is. Mert hogy ezt állítólag mindenki tudja, vagy legalábbis meg tudja tanulni. Körlégzésnek hívják. Tartalékolni kell a levegőt a szájban, és a többi csak gyakorlás kérdése. Hogy meddig lehet így egy hangot tartani? A végtelenségig.

Ha már a béna kérdéseknél tartunk, fölteszek még kettőt. Az egyik a hogyan lett fuvolista, a másik az, hogy milyen hangszeren játszik. A másodikra a válasz egy japán szó, eredetileg Seres Dóra tanáráé, Kovács Lóránté volt a fuvola, sőt, kifejezetten neki készítették. Az elsőre viszont érdekes a válasz, nem Seres Dóra választotta a hangszert, hanem a hangszer őt. Zenész nem volt a családban, ő csak a szokásnak megfelelően zongorázni kezdett kilencévesen, amikor a zeneiskolában, csukott ajtón át meghallotta a fuvola hangját. Attól kezdve tudta, hogy ő ezen a hangszeren akar játszani. Persze ez nem annyira egyszerű, hiszen Lentiben az iskola nem tudott a növendéknek fuvoláról gondoskodni, így három éven át csak furulyázhatott. De a lemaradást gyorsan behozta. Annyira gyorsan, hogy ma, huszonhárom évesen már kész művész, tanársegéd a Zeneakadémián. Próbálom ezt megérteni. Nem arról van szó, hogy nem fogja majd másképp, jobban, szebben játszani Mozartot, hanem hogy most pontosan úgy tudja eljátszani, ahogy akarja, amilyen ő. Meg az is lehet, hogy mások esetleg csak huszonnyolc évesen tartanak itt. És akkor hogyan is van ez? Töretlen a fejlődés? Aki huszonhárom évesen kilenc métert ugrik, az huszonnyolc évesen világcsúcsot ér el? Seres Dóra elmosolyodik: ha hagyják ugrani.

Miért is ne hagynák, értetlenkedek. Most nyert meg megint egy versenyt, előtte fél tucat másikat. Papírja van róla, hogy tud fuvolázni. Nem is egy, de sok. Csakhogy a helyzet ennél bonyolultabb. Mert ha van Franciaországban egy verseny, akkor természetes, hogy a döntősök között ott egy francia. Ha Németország a helyszín, akkor a legjobbak között lesz egy német. Ez a hazai pálya előnye. Magyarországon azonban nemcsak a fiatalok vetélkednek, hanem a tanárok is. Még diákként egy országos versenyen nem került be a legjobb tízbe, mert valaki úgy pontozott a zsűriből. Aztán a rákövetkező évben elsőként vették föl a Zeneakadémiára. „Pedig egy év alatt nem javulhattam annyit.” A budapesti versenyről is azt mondják, azért nyerhette meg, mert elég sok volt a külföldi a zsűriben.

„Nem tudom. Talán csak az a baj, hogy kívülről jöttem, a szüleim orvosok, én vagyok az első muzsikus a családban. Így aztán nem voltak támogatók, ismerősök, mindent magamnak kellett elérni. De nem bánom. És most már szeretném, ha így is maradna.” Végül is a fuvolisták elég zárt társadalmat alkotnak. Ismerik egymást, tudják, ki mire képes, mennyit ér, és a tehetségnek érvényesülnie kell.

Eszembe jut, hogy mintha Balczó is valami ilyesmit mondott volna az öttusáról, hogy legyen egy kis sziget a becstelen világban, ahol nem lehet csalni, ahol a legjobbak nyernek, aztán az sem pont úgy alakult, ha jól emlékszem. De hát nem azért vagyok itt, hogy a kiégett bölcset játsszam, meg aztán nincs is mire panaszkodni. A díjakat Seres Dóra egyelőre besöpörte, még egy nagy New York-i verseny hátravan, amit, ha megnyer, akkor végképp és visszavonhatatlanul sínre kerül. Az már most is világos, hogy a pályán marad, hogy meg tud élni a tudásából. Jelenleg félállásban a Rádiózenekarnál dolgozik, szólókoncertek is akadnak, tanít, tanul, posztgraduális képzésen vesz részt Pesten, illetve Münchenben Adorján Andrásnál. Nem különösebben ideges típus, ez a versenygyőzelmekből is látszik, hiszen a fuvolánál nem lehet megúszni, minden félelem és reszketés a hang rovására megy. Nem kapkod, nem adja föl, nem telhetetlen, de tudja, mit ér. Dolgozik, mert a fuvola ebben is kegyetlen. Versenyek után ki lehet hagyni egy hetet, de az meg is látszik, utána több türelem kell az embernek saját magához. Ha mindez még tehetséggel is párosul, akkor valószínűleg csak menni kell. És majd jönnek szembe a csúcsok.