Katalin

Golf, éneklés, vörösbor

2003.11.24. 00:00

Programkereső

Egyik lemezének az a címe: A ragyogó hang. És tényleg ragyog a hang, ezt a sok világváros után végre Budapest is meghallhatta Barbara Bonney dalestjén, de ami még érdekesebb: ragyog a személyiség is.

Ahogy a Zeneakadémia lépcsőjén jön le fekete nadrágban, fűzöld garbóban, szőkén, kékszeműen, egy kicsit káprázik tőle a szemem. Mégis nehéz zavarba jönni, annyira kedves, nyílt és mosolygós. Úgyhogy inkább azt kérdezem, hogy ha már végigénekelte a világ teljes dalirodalmát, akkor fog-e majd egyszer Bartókot is énekelni.

– Nem valószínű. Csak olyan nyelven énekelek, amelyen beszélek is.

- Vagyis: angol, német, olasz…

– És francia, svéd, dán. Számomra a szöveg a legfontosabb. Nem interpretálni akarom a zenét, hanem átélni. Megélni, megtapasztalni. Nem csak a hangzás szintjén, mert annak nincs számomra értelme.

- Hogyhogy nincs értelme? Ha kimegy a pódiumra egy zongorista, neki is csak a hangok állnak a rendelkezésére.

– Ezért jó énekelni.

- Azt hittem, a zene megértése a zenei szerkezet felismerését jelenti.

– Én mélyebbre akarok hatolni. Vegyük például Haydnt: fogta magát, leírt egy történetet, aztán annak alapján komponált egy szimfóniát. A végén összetépte a történetet, és elhívta a barátait a koncertre, hogy találják ki, miről szól a zene. Az énekes számára megmaradt az eredeti történet is. A zene nemcsak szerkezet és harmóniák. A dal nemcsak zene, és nem is csak szöveg. Különben végiglalázhatnánk az egész hangversenyt. Vannak, akik meg is teszik.

- Ahhoz képest, hogy mennyire szereti a szöveget, szinte véletlenül lett énekes.

– Gyerekkoromtól fogva állandóan énekeltem. De nem készültem énekesnek, csellózni tanultam. Valamiből azonban élnem is kellett, így muszáj volt fellépéseket vállalni. Először kórusban, aztán szólistaként. Amikor Amerikából Európába telepedtem, Salzburgba már nem tudtam magammal vinni a csellómat, mert akkor két repülőjegyet kellett volna váltanom. Ezért aztán az ének tanszakra iratkoztam be.

- Szerencséje volt?

– Nagy szerencsém. Az akkori nagyok, Lucia Popp, Edith Mathis, Helen Donath pont akkor váltott szerepkört, és mindenki az új Lucia Poppot kereste. Olyat, aki fiatal, kezdő, tapasztalatlan és olcsó. Engem találtak meg.

- És a cselló?

– Borzalmasan játszottam. Csak arra volt jó, hogy megtanultam a zenei alapokat.

- Énekesként viszont folyamatos a diadalmenet.

– Ha nem is folyamatos, de az idei már a huszonötödik szezonom.

– Nem fárasztja?

– De. Nagyon.

- Mit lehet tenni ellene?

– Semmit. Ha az embert fölkéri Simon Rattle, John Eliot Gardiner vagy Harnoncourt, nem lehet nemet mondani. Hogy hol van a vége, még öt évem van, tíz vagy tizenöt, fogalmam sincs.

- Azért egyre kevesebb operában lép föl.

– Mert öregszem. De azért rendszeresen föllépek a Metropolitanben, Salzburgban, a Covent Gardenben. Viszont az opera sokszor már nem elégít ki. Mindig is jobban szerettem a dalesteket, ahol a magam ura lehetek.

- Érdekes, hogy azelőtt senkit nem zavart, ha kövér a szoprán, a mai operaénekesek viszont egyre szebbek.

– Mert elkezdtünk a popsztárokkal versenyezni. Rákényszerültünk. Lehet, hogy ez a mi végzetünk, a három tenor és a hasonló események. Áll még a piramis, de a csúcsát már levágták. A nagyközönséghez kell szólnunk, különben nincs pénz. Kit érdekel már a művészet? Az MTV-vel kell megküzdenünk, ahol az a legnépszerűbb, akinek a legtöbb látszik a hasából.

- Mégis föllépett egy Varázsfuvolában, ahol félmeztelenül kellett énekelnie.

– Az az előadás nem a szexről szólt. Az édeni állapotot kellett megmutatni, a szabadságot, a gyermeki ártatlanságot, a nyíltságot.

- Azért ezt még kevés operaénekes engedheti meg magának.

– Tizenöt éve történt. De ne értsen félre, nincs semmi bajom az erotikával, a koncerthez is nagyon szexi ruhát választottam, mert operettdalokhoz jobban illik a mélyen kivágott öltözet. Csak a lényeget nem szabad elfelejteni: nem azért énekelek, hogy magamat mutogassam, hanem mert szeretem a zenét.

- Nehéz pálya. Láttam videón a Falstaffot a Metropolitanből, ahol az áriát lóháton énekelte.

– És a ló folyton kapkodta a fejét meg rúgkapált, ki akart menni a színpadról. Aranyoskámnak hívták, mint Dustin Hoffmant a filmben. Szerettem azt az előadást. De a legnagyobb élmény a Rózsalovag volt Tokióban, Carlos Kleiber vezényletével.

- Kleiber elég különös ember.

– Ember? Isten. Ez volt az utolsó opera, amit vezényelt. Utána álltunk a többiekkel, és azt mondtuk, hogy ha jön egy busz, és mindannyiunkat halálra gázol, akkor sem történik semmi baj. Már részt vettünk életünk legjobb opera-előadásában, innét fölfelé már nem vezet út.

- Meg lehet nyerni a versenyt a popzenészekkel szemben?

– Mit kellene tennünk a klasszikus zenéért?

- Nem tudom. Én újságcikkeket írok.

– Én meg énekelek. De ez nem elég. Ezért találtam ki, hogy mesterkurzusokat tartok amatőr énekeseknek. Bárki jöhet, aki tud egy klasszikus dalt, bedobjuk a nevét egy kalapba, és akiét kihúzom, az énekel, és aztán komolyan dolgozunk. Megdöbbentő a különbség az amatőrök és a fiatal, képzett énekesek között. Az amatőrök nem félnek, nem gondolnak a technikára, csak énekelnek, szívvel-lélekkel. Meghatóak.

- Miért foglalkozik velük?

– Mert azt akarom, hogy az emberek otthon is énekeljenek. És ha felnőnek a gyerekeik, és ráunnak a popzenére, tudják, hogy létezik egy ilyen zenei világ is.

- Kitől származik az ötlet?

– Tőlem. Volt egyszer egy hangversenyem Kölnben, és betegen énekeltem, még nem épültem föl egészen a légcsőhurutomból. Schubert-dalok voltak műsoron, és az első rész végén éreztem, hogy vége. Kész. Elment a hangom. Csakhogy a koncertet közvetítette a rádió, nem tehettem meg, hogy kisétálok a pódiumról. Így aztán bejelentettem, hogy hölgyeim és uraim, én sajnos nem énekelhetek tovább, de ha önök közül valaki folytatná, csak rajta. Nevettek. Aztán egy asszony föltette a kezét, hogy ő megpróbálná. Följött a pódiumra, és elénekelte a Pisztrángot. A közönség őrjöngött.

- Azt elhiszem.

– Én meg azt mondtam magamnak, hogy állj. Egy órája gyűröm magam, majd belehalok, úgy énekelek, és nem kapok mást, csak udvarias tapsokat. Erre jön egy amatőr, és szétverik miatta a házat. Akkor hát lehetőséget kell adni a közönségnek, bátorítani őket, hogy ne csak hallgassák a zenét, de aktívan foglalkozzanak vele. Azóta az összes szólólemezemet zongorakísérettel veszem föl. Lehet, hogy zenekarral látványosabb lenne az eredmény, de hány háztartásban van szimfonikus zenekar? Zongora még előfordul. Meg kell szerettetni az emberekkel az éneklést.

- Miért?

– Hogy érdekelje őket. Amerikában a klasszikus zenei közönség tíz év alatt a felére esett vissza. Európában nem enynyire drámai, de egyértelmű a hanyatlás, öregszik a publikum. Japánban egyelőre még jó a helyzet, ott a fiatalok járnak koncertre.

- Miért törődik vele? Ön már sínen van.

– Tanítok is. Jönnek a fiatalok, tehetségesek, lelkesek, szorgalmasak, és elszorul a szívem, amikor belegondolok, hogy milyen jövő vár rájuk. Velem eddig kilencven lemezt vettek föl. Velük vajon mennyit fognak?

- Ha nem tanít és nem tanul, nem énekel és nem készül valamire, akkor mit csinál? Van élet a pódiumon kívül is?

– Persze. Londonban élek… nem jól mondom. A férjem Londonban él. Én hotelszobákban élek. Ha véget ér ez a turné, szabadságra megyünk. Tizennyolc hónap után először.

- Mik a fontos dolgok az életben?

– A vörösbor, az éneklés és a golf.

- Ebben a sorrendben?

– Nem. A legfontosabb a golf. Aztán az éneklés, és végül a vörösbor. Tudja, negyvenhét éves vagyok. És hogy viszonylag jól tartom magam, azt a vörösbornak köszönhetem. Olyan számomra, mint a balzsam. Megőriz, mint a múmiákat. A golf pedig őrület. Nagyon szeretem.

- Akkor mégis szép az élete.

– Az enyém? Gyönyörű.