Jolán

Köpcös, borostás angyalok - Antonio Vivaldi: Stabat mater

2003.11.24. 00:00

Programkereső

A Jacopone da Todinak tulajdonított, de valójában ismeretlen 14. századi francia ferences körökből származó középkori himnusz, a Stabat mater szinte keletkezése óta vonzó szöveg a zeneszerzők számára.
91781629-84e7-49dc-bb37-3bf1cd47e840

A kereszténység alapélményét, Jézus keresztre feszítését az anya szemszögéből fogalmazni meg a zenében: olyan kihívás ez, melynek nehéz ellenállni. Vivaldi Stabat materét a kor viszonyainak megfelelően természetesen nem belső szükséglet, hanem külső igény hívta életre. A 18. század elején a gondolák, karneválok, templomok, bordélyok és operák városában nem komponálhatott akárki egyházi zenét, s a szerzett privilégiumokat senki sem adta át szívesen másnak. Az ügyes Vivaldi-család azonban – kihasználva az apa, Giovanni Battista Vivaldi kapcsolatait a brescia-i udvarral – elérte, hogy Vivaldi zenésíthesse meg e Velencéhez közeli városka egyik 1712-es Mária-ünnepére a Stabat mater szövegét.

Vivaldi első kísérlete az egyházi zene területén olyan sikeres volt, hogy Velencében is híre ment, s 1713-ban az időközben betegség miatt visszavonuló Francesco Gasparinitől átvehette az egyházzene komponálásának jogát a Pio Ospedale della Pietàban, ebben a lelenc- és árvagyerekeket nevelő intézményben, ahol bő évtizede tanította zenére a tehetséges lányokat. És talán éppen az először a Stabat materben megmutatkozó vokális zenéhez való érzék az, aminek nyomán 1713-ban megkapja Vivaldi az első opera-megbízását, melyet több mint három tucat követ a következő három évtizedben.

Az életműben, ha nem is központi, de fontos szerepet játszó Stabat mater a 20. század közepéig ismeretlen maradt, pedig zenetörténeti jelentősége sem elhanyagolható: a Josquin, Lassus, Palestrina, Alessandro Scarlatti neve által fémjelzett Stabat mater tradíció, a tisztán vokális, többszólamú, „stile antico” hagyomány után Vivaldinál jelenik meg először a vers személyes, 18. századra jellemzően kantátaszerű, szólóénekre és zenekarra írott feldolgozásmódja. A zseniális kortárs, Pergolesi kicsit későbbi, jól ismert, ugyancsak f-mollban írott Stabat materének előképe. Bár míg ez utóbbinál két női szólistát, addig Vivaldinál egyetlen kontratenor szólamot kísér a zenekar.

És ez a kontratenor szóló Vivaldi Stabat materének új felvételén felkavaró intenzitással szólal meg. David Daniels, akiről nyugodtan kijelenthető, hogy korunk egyik legjelentősebb kontratenorja, a jól ismert ördögi hegedűs Fabio Biondival és együttesével vette lemezre a művet. Ritka minőségű kamarazene lett együttműködésük eredménye. Nemcsak azért, mert Danielsnek nincs szüksége levegővételre az énekléshez, és mert Biondi vonójára nem hat a gravitáció. Hanem azért is, mert ugyanúgy gondolkoznak Vivaldiról, a középkori ferences himnusz-szövegről és általában a zenéről. És mert feltehetően hasonló habitusú emberek. De talán nem is emberek.

A lemez kísérőfüzetében lévő képre tekintve, ahogy ez a két köpcös alak borostás, mosolygó arcával, ijesztő mélységű tekintetével ránk néz, önkéntelenül felmerül bennünk, hogy egykor talán az angyalok lehettek ilyenek. Akik tudvalevőleg férfiak voltak – esetleg köpcösek és borostásak –, s akik az isteni és az emberi szféra között éppen a zene segítségével közvetítettek. S talán ijesztő mélységű tekintetükkel.

Daniels és Biondi képesek megfesteni Vivaldi Stabat materének nóna- és szeptimugrásokra épülő, megrázó expresszivitású dallamosságát, kikeverni az f-moll sötét színét, megrajzolni a szólóhegedű és az ének fájdalmasan egybeolvadó kontúrjait. Az elmondhatatlan megfogalmazását kísérlik meg ezzel: megjeleníteni az anyát, aki végigköveti fia szenvedését, aki jelen van halálánál, s aki a teljes magányban halott fiát némán siratja. Az anyát, aki a megváltásban veszíti el, mi számára a legkedvesebb. Az anyát, kinek szenvedése semmihez sem hasonlítható, talán még a keresztre feszített fiú szenvedéséhez sem.

Hiszen mi a megváltás egy fiú elvesztéséhez képest?