Cecília

Történelem zongorára

2003.11.26. 00:00

Programkereső

Grúziában született, ugyanazon a napon, mint Kocsis Zoltán. Alexander Toradze ma a világban talán a leghíresebb Prokofjev-előadó. A húsz éve Amerikában élő zongorista a Nemzeti Filharmonikusok meghívására jött Budapestre. Az interjúra a hotelszobában került sor, de várni kellett. A tévét nézte, a grúziai eseményeket követte.

- Örül, hogy nincs ott?

– Ott kellene lennem.

- De miért? Ön zongorista, nem forradalmár.

– Ilyenkor nem számít, mi az ember foglalkozása. Nem úgy értem, hogy nekem kellett volna elfoglalni a parlamentet. Ha a biztonság a legfontosabb, akkor jobb itt lenni. De ha grúznak tartom magam, a grúz valóság most ott van, és nem itt. Nem én hiányzom onnét. Ők hiányoznak nekem.

- Maradtak rokonai Grúziában?

– Anyám filmszínésznő, úgy hívják Liana Aszadiani. Ne szégyellje, ha nem hallotta a nevét, régen visszavonult, de tizenhárom éves kora óta állt a kamerák előtt, és legalább harminc filmben volt főszereplő. Most hetvenkilenc éves, de a napokban ő is kiment tüntetni. Kérdeztem tőle telefonon, hogy nem félt? Azt mondja, dehogyis, úgy fogadták őt, mint egy királynőt.

- De ő sem szereti Sevardnadzét.

– Személyesen a mi családunk csak a legjobbakat mondhatja róla. Mikor én 1982-ben egy koncertturné után kint maradtam Spanyolországban, nagy árat fizettünk érte. Apám zeneszerző volt, a tbiliszi konzervatórium tanára, nagyon népszerű, mert filmdalokat is komponált. Ennek ellenére, amikor én kint maradtam, a KGB behívatta, kihallgatták, aztán hazaengedték, de három nap múlva meghalt. Úgyhogy apám haláláért a felelősséget én viszem a vállamon. De akármilyen népszerű volt az apám, senki nem ment el a virrasztásra. Grúziában az a szokás, hogy a temetés előtt virrasztunk a halottaink mellett.

- Nyilván féltek az emberek.

– Érthető okokból. De a második napon Sevardnadze is tiszteletét tette apámnál, és attól kezdve özönlöttek az emberek. Legközelebb 1988-ban segített Sevardnadze nekünk. Akkor már ő volt a külügyminiszter, és elintézte, hogy anyám meglátogathasson engem Amerikában. Ez volt az első eset, hogy egy disszidenst meglátogathattak hivatalosan a rokonai. Szóval én csak hálával gondolhatok rá, de hát a politika nem személyes ügy.

- Miért hagyta el Grúziát?

– Én nem Grúziát hagytam ott, hanem a Szovjetuniót. Nem lehetett élni, megmaradni, nem lehetett bírni a bezártságot. Nem engedtek ki időben a hangversenyekre, pedig akkor már rengeteg meghívásom volt nyugatra. Aztán jött Afganisztán, attól kezdve már Csehszlovákiában sem volt szabad föllépni. Közben meg lekötött koncertjeim voltak Amerikában. Ültem otthon, és vártam a csodát. Aztán, amikor lehetőség nyílt rá, menekültem.

- És ön lett Amerikában a Prokofjev-specialista. Nem bántja a skatulya?

– Nem zavar. Fölvettük az öszszes zongoraversenyt Valerij Gergievvel, és nincs értelme szerénykedni: tényleg jó lett a lemez. Egyszerűen azért, mert annyit játszottuk a darabokat éveken, évtizedeken át, hogy kialakult bennünk a végleges interpretáció. Lehet, hogy tetszik, lehet hogy nem, de ez nem hamburger. Dolgoztunk rajta eleget.

- Hányszor játszotta például a 3. zongoraversenyt? Százszor?

– Sokkal többször.

- Most viszont olyan karmesterrel játssza, aki maga is zongorista. Nem rossz érzés?

– Az igazat megvallva: nem nagyon kellemes. De Kocsis Zoltán nem nehezíti meg a helyzetet. Egyszer viszont játszottam Vladimir Ashkenazyval. Szerencsére az volt az utolsó alkalom. Nem mintha ő tehetett volna valamiről. De ez húsz éve volt, én is bizonyítani akartam, egyrészt a londoni közönség előtt, másrészt Ashkenazynál, mert ugyanannál a tanárnál tanultunk. Rettenetes volt. A zongorista karmester előtt valahogy túlságosan tudatossá válik a játékunk, és nem szeretem ezt az érzést.

- Igaz, hogy egyre kevesebb a klasszikus zenében a nagy személyiség?

– Nem is vitás. Alig akad ma zongorista, akinek végig lehet ülni egy szólóestjét. Sok oka van ennek, de a legfontosabb, hogy nem készülnek új művek. A régi darabokat pedig már csak újraértelmezni lehet, nem értelmezni. Hogyan versenyezhetnénk így a nagy előadókkal? Mindig csak a nyomukban kullogunk. Pedig a zongorában még rengeteg kihasználatlan lehetőség van. Nem baj, mindig voltak a zene történetében szakadékok. Most is egy ilyennek a mélyén vagyunk. Majd jön valaki, és hidat ver.

- De a szakadékban is tanít, növendékei vannak.

– Az csoda. Először is azért, mert alaposabban foglalkozhatok a művekkel, de mégsem kell megtanulnom azokat. Másrészt a növendékeimmel maratoni koncerteket adunk, eljátsszuk mondjuk az összes Szkrjabin-, Prokofjev-, Rachmaninov- vagy Stravinsky-darabot. A legnevesebb fesztiválokon lépünk föl, és játszunk négy vagy hat órán át. Ki bírná azt ki, ha végig ugyanaz a zongorista lenne? Így viszont a közönség jön, és ott is marad. Nem csak Németországban, ahol ezt el is várja az ember, de mindenütt. Bochumban volt egy koncertünk, ahol volt ezer ülőhely és rengeteg állóhely. Buszok hozták a közönséget, az állóhelyeken váltották egymást az emberek. A végén kiderült, hogy nyolcezer ember hallgatta Prokofjev összes szonátáját.

- Mégis van jövője a zongorázásnak.

– Hát nem ezt magyarázom?