Erzsébet

Egy maszk három arca

2003.12.06. 00:00

Programkereső

A Magyar Állami Operaházban december 6-án mutatják be Mozart Don Giovanni című operáját Kesselyák Gergely rendezésében, aki a későbbiekben vezényli is majd az előadást. Az alábbiakban a rendező "Tercett"-jét, a Karmester, a Rendező és Kesselyák Gergely elmélkedését olvashatják a műről.
67f8dbf3-aa2c-4fba-9d3b-5da5f84ccd41

Kesselyák Gergely: Don Juan; játszódik a XVII.sz. második felében, Sevillában. Igaz?

Karmester: Persze. Biztosan igaz, bár a partitúra se időt, se helyszínt nem említ. Nekem a partitúra szent írás. Számomra a darab a zenében történik meg. Mozart valahogy sugalmazásra írt. Nem isteni, hanem metafizikus sugalmazásra gondolok. Rákapcsolódik az emberiség által fölhalmozott tudásanyagra és mindig pont azt használja belőle, amit éppen kell. Ilyen mikrokozmoszt, ilyen zenei kristályszerkezetet nem lehet máshogy létrehozni.

Rendező: Az emberiség az évezredek folyamán létrehoz, és a közös tudatban (kollektív intelligencia) elraktároz egy figurát, melybe saját meg nem valósítható vágyait sűríti.
Ez a figura a művészetek csatornáin időről időre leszáll közénk az éterből és irodalmi, sőt olykor – konkrétabb vagy homályosabb – történelmi alakot ölt. Mozart esetében Don Giovanniként. Az opera a „dongiovannizmus” alkonyáról szól.
Ez az alkony Giovanni szemszögéből nézve életének utolsó óráit jelenti: „Mintha az ördög ma abban lelné kedvét, hogy keresztül húzza minden tervemet; semmi sem sikerül – földi dimenziókban mérve viszont azt a történelmi folyamatot, melynek során az individuumok uralmát felváltja a törvényes világrend. Ennek a folyamatnak a kezdetét éppen datálhatjuk a XVII. sz. második felére, és akár lehet helyszínünk Sevilla is.

Karmester: Nekem föltűnt a kottában, hogy Ottavio először karddal, majd később pisztollyal támad Giovannira.

Rendező: Igen, talán ezek a zseniális (ahogy mondtad: sugalmazott) mozarti véletlenek. Beszéltünk Sevilláról, beszéltünk az éterről, mint Giovanni lakhelyéről. Biztos, hogy van még egy helyszín. Nézzük csak: Don Giovanni megöli a kormányzót, ezzel létrehozza egyetlen lehetséges ellenfelét. Végső küzdelmük eredményeként mindketten távozni kényszerülnek ebből a világból. Nevető harmadikként Leporello marad a színen. Nem zajlik-e le ez mindannyiunkban? Nem öljük-e meg kamaszkorunkban az örökölt rendet, hogy Don Giovanni tombolhasson bennünk? Később nem térünk-e vissza gyökereinkhez, hogy Giovannink kiirtásával egy kényelmesebb, egyhangúbb Leporello- életre rendezkedjünk be végleg?

Karmester: Aztán elmegyünk az Operába nosztalgiázni…
Nekem egyébként a II. felvonási finálé vacsora-tercettjéről mindig az jut eszembe, mintha egy hármas skizofrénia volna. Az a három mély férfihang ahogy összeolvad, szinte már nem is tudom, mikor ki énekel.

Kesselyák Gergely: Még az opera elején, ugyanilyen hármasban mondja is Leporello: „chi e morto, voi o il vecchio?”
Ki a halott? Ön, vagy az öreg?

Rendező: Én filozofikusabban fogalmaznék: a három központi szereplő szereplő három princípiumot testesít meg.
Kormányzó: spirituális, Don Giovanni: érzéki-intellektuális, Leporello: materiális.

Karmester: Úgy látszik, hogy az a bizonyos mikrokozmosz egyáltalán nem véletlen. Talán létezik egy kulcs, melynek alapján a kottafejek alkotta mikrokozmosz megfeleltethető Don Giovanni birodalmának, vagyis a valós kozmosznak…

Kesselyák Gergely: Szerintetek ki lehetett Mozart kedvenc figurája? Leporello? Ő kezdi és ő fejezi be a darabot. Talán neki van a legtöbb énekelnivalója is.

Rendező: Én ezt úgy mondanám, hogy neki kell legtöbbet gürcölnie azért, hogy egy súlycsoportba kerülhessen a másik két szereplővel. Persze csak a színlapon. A kormányzónak ezért az előkelő helyezésért alig kell megszólalnia…

Karmester: Mozart kedvence természetesen Don Ottavio. Egyértelműen a legszebb zenéket kapja a darabban. Ottavio, mint földi halandó, természetesen esélytelen a démonikus Don Giovannival vívott küzdelemben. Mozart zenéje nyomán azonban – egy másik dimenzióban – egyenrangú alternatívává válik. Az opera végén az ő általa képviselt társadalmi rend diadalmaskodik, jóllehet, ezt a győzelmet nem ő harcolja ki. Azonosulni, persze, Don Giovannival tudok leginkább.

Rendező: Mozart kedvence egyértelműen a címszereplő. Az enyém a kormányzó.

Kesselyák Gergely: Én Elvirát szeretem legjobban. „Eccomi a voi” (Íme itt vagyok önnek! )
Ennél szebbet nem lehet mondani. De Mozart művét sokféleképpen értelmezik, interpretálják. Egyáltalán: a Don Giovanni állandóan beszédtéma. Miért?

Rendező: Mozart operáját értelmezni egyféleképpen lehet. A zeneszerző autokrata módon „végrendelkezett” a partitúrában minden jelenet funkciójáról. Nem kell zseninek lenni a megfejtéshez, csak a zenében és a pontos olasz szövegben nagyon mélyre ásni, illetve a színpadi instrukciókkal együtt az egészet egyszerre fejben tartani. A gépezet működik: a kimondott mondat kétértelművé válik egy zenei utalás révén, majd száz oldal múlva egy lap alján írt instrukció világossá teszi, hogy a mérleg nyelvét melyik irányba gondolta dönteni Mozart. A dráma alapkérdései körüli viták féleredmények szülöttei.
Interpretálni azonban – kis túlzással – akárhogy lehet.

Karmester: Zeneileg is hasonló a helyzet. Előbb-utóbb minden dinamikáról kiderül, hogy a dráma követeli meg. Úgy tűnik, Mozart a tempókat is meghatározta. Gyors tempók esetén azt tekintem mérvadónak, amit a zenekar még éppen képes lejátszani. Akkor élnek a szituációk. Lassú tételeknél az énekesek formáló- készségén múlik a sebesség.

 
0c3eebfa-cfa4-413c-b5ef-e0d088df2e1b
 

Kesselyák Gergely: Nők. Még nem beszéltünk róluk. Pedig fontosak nem? Ők képviselik Giovanni hódításait.

Rendező: Giovanni számára a nők – bármennyire fáj is – eszközök. Az érzéki megnyilvánulásnak eszközei. Amikor nárcista egója hódítani vágyik, akkor, de csak akkor valóban minden valaha született férfinál jobban ért hozzájuk (ld.: Zerlina).
Mozart számára női szereplői szintén eszközök; rajtuk keresztül tudja bemutatni Don Giovanni hatását.
Giovanni hódításait a Leporello által bemutatott regiszter képviseli, melyben Elvira egy az említett 2064 nő között.
Donna Anna az első nő a világon, aki nem hajlandó feliratkozni erre a listára.

Karmester: Hosszas viták után leszögezhetem: a három szoprán szerepet annak kell elénekelni, aki eltudja. Drámaibb– líraibb fölosztás nincs. Nem véletlen. Mozartnak sokkal fontosabb a nők által megtestesített viselkedésminta, mint azok egyénisége. Szólamaik tanúsága szerint:
Elvira: egy ambivalens érzés két pólusa, a szerelmi fájdalom és a szerelmi gyűlölet között hánykolódik. Talán az ő érzése áll legközelebb ahhoz, amit magánemberként Don Giovannival kapcsolatban érzünk. Mindig őszinte. Nem is tud élni a Giovanni nélkül berendezkedő új világrendben: zárdába vonul.
Anna: természeténél fogva aranyos, elájulós kislány. Viselkedésébe azonban elválaszthatatlanul beépült az affektáló hősnő. Természetesen a végén a nyertesek oldalán áll.
Zerlina: egészséges parasztlány, a természet gyermeke. Érzéki intelligenciája révén képes tanulni Don Giovannitól. Hangjának fejlődésében egy Pygmalion-történet bontakozik ki előttünk. Zerlina temperamentumos, alkalomadtán szenvedélyes.
Tehát mindhárom nőalak impulzív, bár habitusuk karakteresen elkülöníthető.

Kesselyák Gergely: Jó-e nekünk ez a Don Giovanni nélküli világ? Mert szerintem nem jó. Unalmas.

Karmester: Mert te olyan romantikus alkat vagy. Ha rajtad múlik, biztosan az epilógus nélkülinek hitt bécsi verziót játsszuk el. Ismerem ezt a nézetet, „Giovanni halála után semminek sincs értelme.” De hát csak Mozart írta oda azt az epilógust! A bécsi előadássorozat nem is volt akkora siker, mint a prágai ősbemutató (igaz, ennek megannyi más oka is lehetett). Különben gondolj bele, mi van akkor, ha Masetto, vagy Ottavio szerepe jut neked az életben?

Rendező: Elismerem, hogy az opera sugallja azt a gondolatot, hogy a Don Giovannit kiszorító világ mindent tönkretesz, ami a természetben és a történelemben szép volt, és Giovanni pusztulásával a világ negatív nyugvópontra jutott.
Mozart elképesztő érzékenységgel, a patikamérleg pontosságával méri ki a Don Giovanni mellett és ellen szóló érvek egyensúlyát.
A mozarti krampusz jót vigyoroghat rajtunk, amikor a prágai és a bécsi verzió adekvátságán vitatkozunk. A prágai verzió epilógusa egy azután felépülendő – akár szép – világrend jövőképét villantja föl. Ez a fordulat Don Giovanni szempontjából kegyetlen, a többiekéből nézve örvendetes. Senki sem pótolhatatlan, Giovanni nélkül is lehet élni. Vagy?
Mozart (többek között) főhősének állandóan fönntartott feszültségekkel biztosította saját Don Giovannija számára a halhatatlanságot. Tehát abban benne vagyok, hogy máshogy játsszuk az epilógust, de el nem maradhat.

Kesselyák Gergely: Kormányzó úr, jól ledöfte a karmesterét!

Rendező: … Estéről estére leszáll közénk, szenvedélyeinket felkorbácsolni és meghalni. Meghalni? …
A FIGURA, melynek megtestesítőjeként Don Giovanni színpadra lép, (kollektív) tudatunk valós lakója; él. Csak néha nem gondolunk rá.
----------------------------------------------------------------
PS. (Kesselyák) A rendező és a karmester optimális esetben belehal egy premierbe. Magánemberként remélhetőleg túlélem – akárcsak Leporello.