Jenő

Eklektika

2003.12.09. 00:00

Programkereső

Épp azon gondolkodtam, hogy illik Brahms Schönberghez és Stravinskyhoz, hogy passzol Ravel Spanyol rapszódiája Sibelius Hegedűversenyéhez, s arra jutottam, Brahms Párkák énekében kórus is szerepel, míg Sibeliusnál hegedű, Sibelius északi, Ravel pedig nem, Stravinsky pedig épp ellenkezőleg.

A koncertet záró ráadás előtt Kocsis Zoltán maga is felhívta a figyelmet arra, hogy mennyire eklektikus műsort hallhattunk a Nemzeti Filharmonikusoktól december 6-án a Zeneakadémián.
Van ilyen, s ha hatvan-nyolcvan évvel ezelőtti koncertműsorokat böngészünk, a mostani nem tűnik hosszúnak, még a ráadásként eljátszott Boleróval együtt sem. Mostanában viszont szokatlan ez a fajta szerkesztés stiláris és mennyiségi szempontból egyaránt. Cserébe olyan műveket hallhattunk, melyek ritkán hangzanak el, különösen hangversenyteremben.

Számomra az igazi élmény a Nemzeti Énekkar megszólalása volt: a Brahms- vagy a Stravinsky-mű (Csillagarcú) nyitótaktusai ezen belül is kiemelkedően szóltak, s amit érdemes kiemelni: Brahmsban németes, Stravinskynál oroszos hangzást produkáltak az énekesek. Igen virtuóz volt Schönberg Op.28-as Három szatírájának az előadása is, ahol a kamaralétszámra redukált kórust mindössze néhány hangszer kísérte. E három darab azért különösen nehéz, mert a szatírikus hangvételnek a nem egykönnyen blattolható kottafejeken kell átjönnie, amihez nemcsak jó szövegmondás szükséges, hanem átélés is – a kórus tagjain nemcsak hallhattuk, hanem láthattuk is: értik a művet. Ezzel együtt elgondolkodtató a Nemzeti Énekkar életkori összetétele, különösen a női szólamoknál látszik az utánpótlás hiánya. Egyelőre nincs baj, bár a Brahms-mű előrehaladtával a fáradt, túlképzett (olykor áriázó) női szólamok gyengítették a nyitó taktusok varázslatos élményét – talán érdemes lenne fiatalítani.

Bizonyára az én hiányosságom, hogy Sibeliust nem tudom szeretni.Újra és újra megpróbálok megbarátkozni vele, de nem tehetek róla: másodrendű zenének tűnik szinte valamennyi műve. A szombat este Szergej Krilov szólójában megszólaló Hegedűverseny sem változtatta meg a nézetemet, hogy e mű hosszú unalmak közt néhány hatásvadász melódiából áll. Ezek a nekibuzdulások igen szépen sikeredtek a Nemzeti Filharmonikusok koncertjén, Krilov mesteri szólójátékával azonban valami baj volt: bár a zenekar nem szólt harsányan, a szóló nem jött át eléggé. Talán a hangszer nem megfelelő? Nem tudom, a ráadásként elhangzó Bachban igazán szépen hallhattuk, hogy Krilov mennyire érti a zenét, s az a technikai tökéletesség is feltűnt, melyben pl. a vonóváltásokat abszolut nem lehet hallani, mégis kevésnek tűnt a hang, még e szólóban is.

c478b020-4c7e-4082-901c-f65c16660c99

A zenekar hangzása annál jobban tetszett: különösen Ravel Spanyol rapszódiája sikeredett kimondottan színpompásra – amit két okból is elvárhatunk. Egyrészt Kocsis mostanában maga is hangszerelt Ravel- és Debussy-műveket, amihez a szerzők saját hangszerelései szolgáltatták a mintát – a Spanyol rapszódia pedig a raveli hangszerelés magasiskolája. Másrészt – ha már szó esett a hangszerek minőségéről – ne feledjük: a Nemzeti Filharmonikus Zenekar ma az anyagilag legjobban eleresztett hazai együttes, akiknek nincsenek hangszergondjaik (nem beszélve arról, hogy a kottapultok mögött valóban a zenekar alkalmazottai ülnek) – bár a szép hangzásnak ez csak az egyik feltétele. Úgy tűnik, a többi feltétel: a hangszeres tudás, a karmesteri munka, a pillanatnyi diszpozíció is adott volt szombat este, ám a ráadásként elhangzó Boleróval külön kell foglalkozniunk (ha már ilyen hosszú ráadást választott Kocsis).

E mű előadásainak legelső felvételét Piero Coppola vezényli (a szerző jelenlétében). Igazi „kócos” előadás, a ritmusok hozzávetőlegesek, a szólók a kottából kiindulva meglehetősen improvizatívek. Az előadás mégis remek. Az NFZ szombaton elővezetett Boleróját ehhez az előadáshoz hasoníltanám, nagyon jóindulatú közelítéssel. Ha azonban észreveszem azt, ami a zenekarban zajlott: például a csellisták összenevettek, mikor az oboa „kacsát” fújt, s ehhez veszem Kocsis szóbeli bevezetését (előző turnéjukon állandó műsorszám volt a Boléro), akkor kénytelen vagyok arra gondolni: darabtemetést hallhatott a nagyérdemű. E műfajnak sajátos, íratlan szabályai vannak: szabadabb, olykor szabadosabb előadás, szöveges műveknél szövegvariációk, spontán rögtönzések is „beleférnek”, mégis: az eredmény nem lehet rossz. A darabtemetés akkor jó, ha a közönség nem vesz észre semmit, csak a felszabadultságot. A Boléróban is voltak ilyen pillanatok, amikor a vízilabdamérkőzések drukkerkórusa („játszik a csapat”) juthatott eszünkbe – mert minden fésületlenség ellenére a mű táncos (de nem feszes) alapkarakterét hozta ki a szokatlan előadás. Sajnos azonban úgy tűnt, az önfeledtség annyira felülkerekedett, hogy a karmester maga is alig vette észre, hogy már az utolsó variációnál járunk (mely nem volt több, mint az előzőek), ettől aztán a mű vége elfelejtett elszállni, ami némiképp lelőtte a poént.

Így viszont az előadásmódok eklektikája is teljessé vált, ha vélhetőleg nem is ez volt a cél.