Olivér

A Vagabond lejött a vászonról

2003.12.11. 00:00

Programkereső

Pénteken a Petőfi Csarnokban rendezik meg a Vagabond Fesztivált, amelyet Szomjas György nemrég bemutatott táncházi filmjében, a Vagabondban szereplő zenekarok rendeznek. A szervezők közül Eredics Dávid és Wertetics Szlobodán további terveket szövöget.

- Önök a Vagabond című filmben a három táncházi banda közül az egyik muzsikusaiként tűntek föl. Melyik a három?

Wertetics Szlobodán: – A Szalonna és barátai, a Szigony és a Söndörgő együttes, ők játszanak a Vagabond Fesztiválon is. Mi az utóbbi csapathoz tartozunk. Ide kell számítani Horváti Katit, a film női főszereplőjét, aki táncházi énekes. A három együttesből alakult Vagabond Bandben összesen tizenöten játszunk.

- Mi adta az ötletet, hogy Vagabond néven is föllépjenek együtt?

Eredics Dávid: – A film premierje. Minden nagyobb városban bemutatták a művet, méghozzá meglepetésünkre komoly, nagy mozikban. Utána mindig „lejöttünk” a vászonról, koncertet adtunk. Közben összebarátkoztunk.

- Ennyire összeillik a három együttes stílusa, játékmódja?

W. Sz.: – Éppenséggel eltérő a stílusunk. Közös, hogy mindhárman népzenét játszunk. Bár a dallamok alapvető váza is megegyezhet vagy hasonló lehet a délszláv és mondjuk a magyar, bogyiszlói zenében. Érdekes, hogy sokáig nem volt átjárás az egyes táncházi zenekarok között, miután a magyar mellett kialakultak különböző kisebbségi zenét játszó bandák is. Kiderült, hogy ez a mostani felállásunk kitűnő fúzió, új alapra helyezi ezt a fajta muzsikát. Az úgynevezett világzenéből kölcsönzött elemeket is használunk, például szabad improvizációt, amellyel átíveljük a stílusbeli különbségeket. Mindegyik zenekarnak van egy-egy szószólója, prímása, és az improvizáció voltaképpen az ő versenyük. Egymásnak adogatják át a stafétabotot, és így formálódik a dallam.

E. D.: – Van például egy közös számunk, amely délszláv dallammal indul, majd áttűnik egy moldvai témába, és ismét délszlávba tér vissza. Mintha a hallgató két terem között ingázna, és az egyikben délszláv, a másikban moldvai zenekar játszana.

W. Sz.: – Ez a váltás feszültséget is teremt, feloldást is hoz. Nem véletlen, hogy csakis a mai városi kultúrában alakulhatott ez ki, ahol az egyes dallamok, stílusok már nem elszigetelten hangzanak fel.

- Nevéből ítélve családi öröksége lehet a szerb kultúra.

W. Sz.: – Valóban, magyarországi szerb családból származom, az ősök még a törökök elől menekültek ide.

- Beszéli is a szerbet?

W. Sz.: – Otthon korábban főként szerbül beszéltek, én szerb általánost és gimnáziumot is végeztem. Most egyébként mindketten a váci zeneművészeti szakközépiskola szakosítóján a népzene szakra járunk.

E. D.: – Szokták mondani, hogy a kultúrközeg tovább él, mint a nyelv. Én a délszláv népzenét érzem magaménak. Ennek ugyancsak vannak családi vonatkozásai. Az egyik ősöm például Csobánkán volt szerb pópa.

- Milyen a közönségfogadtatása a Vagabond című filmnek?

W. Sz.: – Egyfajta visszhangot jelez, ha azért hívnak muzsikálni minket, mert láttak játszani a filmben. Nemrég osztálytalálkozónk volt, és kiderült, sok ismerősöm megnézte a játékfilmet, vagy legalább látta a reklámját a tévében. A vetítéseken vegyes a közönség, talán a fiatalok vannak többségben.

E. D.: – A visszhang is vegyes. Azoknak érdekes igazán ez a mozi, akik korábban megfordultak már ebben a táncházas világban, amelyet közelebb hoz a film. A vélemények inkább pozitívak. Többször említették a nézők, hogy ilyen film még nem készült, újítómunkának tartják.

W. Sz.: Mi persze különösen örülünk ennek, mert a mű nem titkolt szándéka, hogy kedvet ébresszen ehhez a zenéhez, stílushoz, kultúrához, méghozzá úgy, hogy akár a Mátrix moziközönségét is próbálja megérinteni.

- Sikerül?

W. Sz.: Talán sikerül fölkelteni az érdeklődést, ha nem is úgy, hogy ettől fogva mindenki táncházba akar majd járni.

E. D.: – Úgy érzem, a nézők egy része rádöbben, hogy ez egy olyan szín az itteni kultúrában, amelyet eddig nem ismert. Most legalább már tud róla.

- Ráadásul a film nem idealizálja a táncházi közönséget, ugyanolyan embereknek láttatja őket, mint az utca embereit. Sokfélének. Olykor akár visszatetszőnek is…

E. D.: – Ami ebből érdekes, hogy az a kallódó, csellengő fiatal, aki ide betér, olyan világgal találkozik, amelyben a tánc és a zene szerves egészet alkot. És ebben van valami magával ragadó, megfogó erő.

W. Sz.: – Igen, Szomjas György kamerája megmutatja, hogy itt isznak is az emberek, akár le is részegednek. Bár nem ez a jellemző. Elvégre a táncház nem koncert, belefér egy kis mulatozás. Zenének, táncnak nyitott, kötetlen változatát láthatjuk, amely érdekes hangulatokat, emlékeket idéz a valamikori paraszti múltból is. Tehát minden olyan ebben a filmben, mint a valódi, élő táncházban.

- Mióta muzsikálnak együtt?

E. D.: – 1995-ben alakultunk zeneszerető középiskolások együtteseként. Először csak azt a zenét akartuk megszólaltatni, amit szüleinktől, nagyszüleinktől hallottunk. Aztán fokozatosan tudatosodott bennünk, hogy ez a zene alkalmas arra, hogy a táncház mellett pódiumon is megszólaljon.

- Merre vezethet ez az út?

E. D.: – Megszerveztük már a Söndörgő Fesztivált is, most jön a Petőfi Csarnokban tartandó vetítés és koncert, és ha ezt országos és nemzetközi kapcsolatok révén szélesebb körben tudjuk folytatni, akár hivatásszerűen is művelhetjük a népzenét, a vele való foglalkozást.