Jenő

Vladimir Horowitz

2003.12.11. 00:00

Programkereső

Az utolsó romantikus Száz éve született Vladimir Horowitz (1903-1989), Arthur Rubinstein és Szvjatoszlav Richter mellett a XX. század talán legnagyobb zongoraművésze.

A múlt század többi zongorista nagyságának (Sauer, Rahmanyinov, Dohnányi, Cortot, Schnabel, Backhaus, Edwin Fischer, Gieseking) munkássága inkább a század első felére tehető, Rubinstein a század legelső éveitől a hetvenes évekig, Horowitz a húszas évektől a nyolcvanas évek közepéig és Richter a negyvenes évektől a kilencvenes évek közepéig tartott koncertjei azonban a teljes századot átívelik.

Horowitz 1903. október 1-jén (a régi orosz naptár szerint szeptember 18-án) született Kijev közelében, Bergyicsevben. A zenei szakirodalomban rengeteg bizonytalanság és pontatlanság szerepel a művész születési helyét és idejét illetően: 1903 vagy 1904, illetve Kijev vagy Bergyicsev. Hogy a zenei lexikonok és a szakirodalom nagy része az 1904-es esztendőt tünteti fel Horowitz születési éveként, egy kisebb okirat-hamisítás eredménye: 1925-ben, a hadkötelezettség miatt, a katonai szolgálat elkerülése végett javította át bátyja az ifjú Vladimir irataiban születésének dátumát 1903-ról 1904-re.

A XX. század első éveiben született, majd a húszas években lépett fel a hangszeres zenei előadóművészek újabb nagy generációja: a Heifetz-Horowitz-Piatigorsky-nemzedék. A hegedűsök közül mindenekelőtt Jascha Heifetz (1901) és Nathan Milstein (1904), a csellisták közül pedig Emanuel Feuermann (1902) és Gregor Piatigorsky (1903) tartozik ebbe a generációba. Az 1903-as év fontos esztendő a zongorázás történetében is, hiszen Horowitz mellett két másik, szintén az Egyesült Államokba emigrált pianista nagyság: Claudio Arrau és Rudolf Serkin is ugyanebben az évben született.

Horowitznak a kijevi konzervatóriumban három tanára volt: előbb Vladimir Puhalszkij, majd Szergej Tarnovszkij s végül Felix Blumenfeld; igazi szellemi és zenei mentora azonban Szkrjabin és Rahmanyinov, a két nagy orosz késő romantikus zongorista-zeneszerző volt. Pályája a húszas években ukrajnai és oroszországi (kijevi, harkovi, moszkvai és pétervári) koncertjeivel indult, ám még az évtized közepén (sok pályatársához hasonlóan, barátaival, Nathan Milsteinnel és Gregor Piatigorskyval együtt) elhagyta Oroszországot, s előbb Nyugat-Európában (Berlinben, később Párizsban), majd az Egyesült Államokban telepedett le. Horowitz amerikai (zenei és magánéleti) "áttörésének" éve 1933 volt, amikor is Adolf Busch (és Fritz Kreisler) német hegedűművész tanácsára Arturo Toscanini felkérte New York-i Beethoven-ciklusának szólistájává. Az ifjú zongorista a próbák és a koncertek során megismerkedett az olasz Maestro lányával, Wandával, akivel még abban az évben össze is házasodtak. Toscanini és veje (illetve Horowitz és apósa) együttműködésének hangzó dokumentumai Csajkovszkij első (b-moll) és Brahms második (B-dúr) zongoraversenyének kiemelkedő előadásai.

Horowitz több mint hatvan évet felölelő pályája a nagy visszavonulások és visszatérések sorozata: munkásságát az aktív és passzív, a mániás és depressziós időszakok tagolják és osztják (korai, középső és kései) korszakokra. (Pályája a nagy törések és újrakezdések szempontjából leginkább Yehudi Menuhinéhoz hasonló). Horowitz első, korai korszaka a húszas évek közepi fellépéseitől, 1924-es moszkvai és pétervári, majd 1926-os berlini koncertjeitől harminchárom éves korában bekövetkezett első idegösszeroppanásáig és nagy depressziójáig, 1936-os első visszavonulásáig tartott (1924-1936). Első passzív, depressziós időszakát (1936-1938) második aktív periódusa (1939-1953) követte, majd ötvenéves korában másodszor is visszavonult a koncertezéstől. Az 1953-as visszavonulást követően -, miután 1949-es válásuk után '53-ban újra elvette Toscanini lányát - ismét egy passzív, depressziós időszak következett (1953-1965). (E válás (1949-1953) adhat magyarázatot arra, hogy miért nem Horowitz lett Toscanini kései NBC-s lemezfelvételeinek zongoraszólistája.) Horowitz második nagy, sőt történelmi jelentőségűnek mondott visszatérésére (The Historic Return) 1965. május 9-én a New York-i Carnegie Hallban került sor, hatvankét éves korában, éppen egy évvel (a Horowitz első visszavonulásával egyidős, harminckét éves) Glenn Gould 1964-es visszavonulása után. Ezt a rövid aktív időszakot (1965-1969) a hetvenes és a nyolcvanas években egy sor újabb kisebb-nagyobb visszavonulás és visszatérés követte. Horowitz kései korszaka a nyolcvanas évekre tehető: ezt az időszakát utolsó, legendás koncertjei képviselik: 1981-es Metropolitan-koncertje, 1982-es londoni hangversenye, s végül 1986-os moszkvai koncertje, "a nagy hazatérés". 1989. november 5-én hunyt el New York-i otthonában, nyolcvanhat esztendős korában.

Horowitz és Richter. E két művész annak a hihetetlenül gazdag ukrajnai (odesszai-kijevi) orosz-német-zsidó szellemi, művészeti és zenei életnek, illetve kulturális keveredésnek a gyermeke (Horowitz ugyebár az orosz és a zsidó kultúra, Richter pedig az orosz és a német szellem páratlan konstellációjának szülötte), mely oly sok nagy művészt adott a világnak. Ha Ukrajna térképén megkeressük a két zongorista szülőhelyét, akkor nem kis megdöbbenésünkre azt találjuk, hogy Horowitz és Richter csaknem egy helyen, egymáshoz közeli, szinte szomszédos településeken született: Bergyicsev és Zsitomir (Horowitz és Richter szülővárosa) ugyanis Kijev közelében fekvő városok, egymástól mindössze harminc-negyven kilométernyi távolságra.

Az orosz "civilizáció" történelmi, politikai-hatalmi és kulturális-nyelvi kettőssége, az orosz szellemi élet két pólusa, két gyújtópontja, a két főváros: Moszkva és Szentpétervár (a régi és az új, a keleti és a nyugati, az "orosz-orosz" és az "európai-orosz" főváros) kettőssége az orosz zenei élet területén is megnyilvánult: a moszkvai és a pétervári volt ugyanis a XIX. század két nagy orosz zongorista iskolája. E két zenei központot azonban a szó szoros értelmében testvéri szálak kötötték össze, hiszen a két orosz zongoraiskola a Rubinstein-fivérek, Anton és Nyikolaj nevéhez fűződik: Anton Rubinstein (1829-1894) volt a pétervári, öccse, Nyikolaj (1835-1881) pedig a moszkvai zenei konzervatórium és zongoraiskola megalapítója. (A XIX. századi orosz Rubinsteinek nem összetévesztendők a XX. század már említett nagy lengyel pianistájával, Arthur Rubinsteinnel [1887-1982].) Horowitz és Richter jelentősége ilyen szempontból abban áll, hogy a két tradíciót, a két műhely hangját, játékmódját, felfogását és erényeit ötvözve zongoraművészetükben - különbözőképpen ugyan, de - egyesítették a moszkvai és a pétervári iskolát. (Még zongoratanáraik is rokonságban álltak egymással: Felix Blumenfeld, Horowitz legfontosabb tanára volt Henrik Neuhaus, Richter mesterének nagybátyja.)

Ám életútjuk és pályájuk minden hasonlósága: az orosz-ukrán kulturális környezet és szellemi gyökerek, a szomszédos szülővárosok, a zenei képzettségű család és a zongorista szülők, hasonló (depressziós) lelki alkatuk és/vagy betegségük, az Anton és Nyikolaj Rubinstein-i örökség, s előadóművészetük időskori, kései kiteljesedése (gondoljunk csak arra, hogy Richter igazi karrierje csak negyvenéves kora után kezdődött, Horowitz nagy visszatérése pedig hatvanéves kora után történt, továbbá hogy hivatalos lemezfelvételeik nagy részét mindketten ötvenéves koruk után, nagyjából nyolcvanéves korukig készítették, s ezt vessük össze azzal, hogy Glenn Gould ötvenévesen már halott volt), tehát minden hasonlóság ellenére Horowitz és Richter egyfajta ellentétpárt alkot a zongorázás történetében, bizonyos szempontból a XX. századi zongorainterpretáció vagy zongorista-tipológia két sarokpontját jelenthetik. Horowitz korán érő és hamar befutott, Richter későn érő és ismertté vált művész; Horowitz még orosz, Richter már "szovjet" zongorista; Horowitz az emigráns, a Nyugatra menekült, Richter pedig az otthon maradt kelet-európai előadóművész prototípusa; Horowitz elegáns, sőt piperkőc, Richter egyszerű, sőt puritán; Horowitz a Steinway, Richter a Yamaha zongorát részesítette előnyben; s végül Horowitz szűkebb, elsősorban a romantikus muzsikára (mondjuk a Beethoventől Rahmanyinovig tartó időszak zenéjére) fókuszáló, illetve Richter jóval tágabb, a barokktól a modern zenékig (mondjuk Bachtól Sosztakovicsig) ívelő repertoárja is jelentős mértékben különbözik egymástól.

Nem sokkal halála előtt mindkét művészről készült egy portréfilm: Vladimir Horowitz, az utolsó romantikus (1985) és Richter, a titok (1998). Richter látta a Horowitz "házikoncertjéről" ("Horowitz at Home") készült filmet, és Bruno Monsaingeon kötetében megjelent zenei feljegyzéseiben említést is tesz róla: "Fenomenális, és felháborító, és kitűnő ("konzervatóriumi" értelemben), és fantasztikus hangzás, és teljességgel ellentmondásos. Ilyen tehetség! És ilyen triviális szellem... Ilyen rokonszenves ember, ilyen artisztikus és mégis ilyen korlátolt (hallgassák a kis nevetgéléseit és nézzenek rá). És milyen óriási hatást gyakorolt a fiatal zongoristákra (nem muzsikusokra). Az egész olyan különös..." [Kiemelés az eredetiben.] Richter megjegyzései a filmben Horowitz által előadott egyes darabokhoz: a Bach-Busoni korálelőjáték "a maga módján figyelemreméltó"; a Mozart-szonáta "jó", a Schubert-impromptu "vulgáris", a Chopin-mazurka "nagyon elmés", Chopin első scherzója "iszonyatos", Liszt Consolationja "ez igen...", a Rahmanyinov-prelűd "ne, ne", Chopin "Hősi" polonézéből "hol van a nemesség?", a Moszkowski-etűd "nagyszerű", a Schumann-novelletthez és a Szkrjabin-etűdhöz pedig nem is fűz kommentárt. További észrevételek Rahmanyinov Études-tableaux-jához: "Ezen a felvételen Horowitz már öreg és nincs formában. A játéka elviselhetetlenül modoros, maszatos, felületes, összecsapott és banális; nem bírom bevenni. A Carnegie Hall közönsége ünnepli." És a Chopin-etűdökről: "Mit lehet ez ellen felhozni? De mellette sincs kedvünk felhozni semmit. Ez aztán (a) zongorista! Fenomenális ujjak... De mi van a zenével?"

Richter feljegyzéseiből kiolvasható, hogy önmaga és Horowitz különbségét, illetve ellentétét (a dolog hermeneutikai képtelensége ellenére) úgy fogja fel, mint a zenére fókuszáló, a zenét és a zeneszerző szándékát szolgáló, azt közvetítő, előadó, interpretáló, s e közvetítésben, a zenei interpretációban önmagát mintegy megszüntető, feloldó "zenész-zongorista" (Richter, az alázatos muzsikus), illetve a magára a hangszerre, a zongorára összpontosító, a saját virtuozitását középpontba állító, a hangszer és a zenemű révén mintegy önmagát előadó "zongorista-zongorista" (Horowitz, a virtuóz pianista) ellentétét. (Richter véleménye persze nem mérvadó Horowitzot illetően, ahogy Toscanini és Furtwängler művészetét sem a két karmesteróriás egymásról alkotott sommás véleménye alapján ítéljük meg. E nagy művészek ebben nem mérvadóak.)

Horowitz pályáját a lemeztársaságok is tagolják, hiszen három, illetve négy korszakának: korai (30-as évek), két középső (1939-53 és 1965-73), és kései (80-as évek) időszakának lemezei négy kiadónál jelentek meg. Korai felvételei a His Master's Voice-nál (HMV, a mai EMI), 1939-1953 között, valamint a 70-es évek második felében és a 80-as évek elején készült felvételei az RCA Victor (ma BMG Classics) lemeztársaságnál (22 CD-nyi zenei anyag), a 60-as években és a 70-es évek elején (1962-1973) készült (Masterworks) felvételei a Sony Classical (a régi Columbia, majd CBS) kiadásában (13 CD), s utolsó, a 80-as évek második felében (1985-1989) készült lemezei pedig a Deutsche Grammophonnál (DGG) láttak napvilágot (6 CD). A művész születésének centenáriumára a Sony és a DGG újra kiadta "Horowitz Összesét". Így a régi lemezekkel együtt most újrahallgathatjuk Horowitz legnagyszerűbb felvételeit: Scarlatti elfeledett szonátáinak, Chopin első (g-moll) balladájának és második (b-moll) szonátájának, Schumann Kreislerianájának, Csajkovszkij első (b-moll) zongoraversenyének, Liszt h-moll szonátájának, Brahms második (B-dúr) zongoraversenyének és harmadik (d-moll) hegedű-zongora szonátájának (Nathan Milsteinnel) és Rahmanyinov harmadik (d-moll) zongoraversenyének legendás, interpretációtörténeti jelentőségű előadásait.