Jolán

Don Giovanni kuckója - Operakritika

2003.12.12. 00:00

Programkereső

December 6-án Wolfgang Amadeus Mozart Don Giovanniját újította fel az Operaház. Kovács János gondosan, precízen, ihletetten vezényelte az előadást. Busa Tamás hangilag, zeneileg megfelelő, de mint figura nem eléggé markáns Don Giovanni volt. Donna Anna nehéz szólamát González Mónika kicsit keményen, de szuggesztíven énekelte el.

Tetszett Bátori Éva Donna Elvirája is. A szólisták közül számomra legjobbnak Kovácsházi István lírai Don Ottavio alakítása bizonyult. Leporello megszemélyesítőjének, Ionel Panteának a játéka, mozgása jobban megragadott, mint a vokális produkciója. A fiatal Herczenik Anna Zerlináját pedig még kicsit éretlennek éreztem. Jevgenyij Nyesztyerenko tekintélyes hanganyaga jól érvényesült a Kormányzó szólamában. Massányi Viktor kedves, bumfordi Masetto volt.

És a rendezés? Kesselyák Gergely a műsorfüzetben átfogó koncepciót emleget, én inkább össze nem függő gagek sorozatának éreztem az előadást. Edzett operalátogató vagyok, szemem se rebbent, amikor hóembert láttam Sevillában, vagy Don Ottavio áriája közben feljelentést gépelt. Néhány dolgot azonban szóvá kell tennem, mert azért a kabátommal együtt nem tudtam a logikámat is a ruhatárban hagyni. A színpadot egy terjedelmes, kerek, lejtős szerkezettel építették tele, aminek nagy részét nem lehet bejátszani. Van viszont rajta egy kis kuckószerű valami, asztallal, székkel. Bálhoz, vacsorához nem alkalmas, mert nagyon apró, a főhős jóformán mégis mindig itt tanyázik. Nem koslat a városban a nők után, mint az eredetiben, azok jönnek neki házhoz. Itt ülve ad szerenádot, itt keresi őt az elhagyott, bosszúra vágyó Donna Elvira. (Hogy ő miért mezítláb és olyan mozgással jelenik meg, mintha kísértet volna, azt csak a rendező tudná megmondani.) És ami még nagyon fáj nekem, az a zenében rendkívül hangsúlyos Kőszobor személyének és megjelenésének az eljelentéktelenítése.

A temetőjelenetben semmi sem utal arra, hogy a színhely egy sírkert volna, csak a régebbi gagek ottfelejtett maradékait, egymásra hányt ruhákat meg benzineshordókat lehet látni, a Kormányzót csupán egy asztalon lévő kisplasztika képviseli. A vacsorajelenetben pedig szépen besétál, leveszi a kabátját és a cilinderét, úgy dörgi el Don Giovanni jó útra térítése érdekében megfogalmazott intelmeit. És hát itt van a darab befejezése is: a főhős pusztulása után lemegy a függöny, az emberek tapsolni kezdenek. A közönségnek az a része, amelyik nem ismeri az operát, hazaindul, mivel azt hiszi, vége van, akik meg ismerik, indignálódva állapítják meg, hogy ezúttal - akárcsak a XIX. században - kihagyták az utójátékot. De végül nem így történik: a szereplők civil öltözékben kijönnek a függöny elé, és mintegy ráadásként mégis előadják az utójátékot. A végső tanulság kimondásakor pedig felgördül a függöny, a színpadon ott áll a kórus és - anélkül, hogy a kottában erről szó volna - ők is beleéneklik a szólisták szólamát. Ez a mozzanat a Rákosi korszak stílusát juttatta eszembe: "Egész népünk egy emberként ítéli el Don Giovanni erkölcstelen életmódját!"