Kelemen, Klementina

Mindenki egyért?

2003.12.12. 00:00

Programkereső

Mozart Don Giovannija az Operaházban A falióra a darab elején nyolcat üt, a végén a kettesen pihen meg a kismutató. Nem tudni, szánt-e ennek valamiféle különösebb szerepet a rendező, ám talán mégsem érdektelen megjegyezni.

Még akkor sem, ha a színpadi sötétség és világosság nem követi az óra járását. Sokkal inkább a szereplők értelmi-érzelmi-lelki beállítottságát, világát hivatott kifejezni: a jók és az egyszerűek körül minden tiszta és világos, a rosszakat és bonyolultabbakat pedig a sötétség borítja be, alkalomadtán bújtatja el. És erre a sötétségre mint szövetségesre szüksége is van a világirodalom egyik legismertebb alakjának, Don Juannak. Amióta Tirso da Molina, XVII. századi spanyol drámaíró megírta a nőcsábász lovagról szóló, A sevillai csábító és a kővendég című darabját, a téma és a figura megkezdte vándorútját a világ irodalmában - Molière, Shadwell, Goldoni, Hoffmann, Grabbe, Dumas, Byron, Puskin, Baudelaire, Merimée, Maupassant, Shaw műveiben - és színpadain.
Pasquale Bondini, a prágai operatársulat vezetője a Figaro házassága sikerén felbuzdulva 1787-ben újabb operát rendelt Mozarttól, aki Bécsbe visszatérve azonnal felkereste a Figaro librettistáját, Lorenzo da Pontét. Együttműködésük eredménye egy kétfelvonásos remekmű, a Don Giovanni lett, amelynek ősbemutatóját 1787. október 29-én tartották a prágai Rendek Színházában.

Egyesek szerint Mozart és da Ponte "dramma diocosója" (tréfás színműve) próbakőnek számít minden teátrum életében. Nemcsak a zene hibátlan megszólaltatása, hanem az események pörgése és a helyszínek gyors váltakozása miatt is. Határozott rendezői irányítás szükséges ahhoz, hogy a történet ne hulljon darabokra, ugyanakkor a néző számára is követhető maradjon. Ha mindez egyéni gondolatokkal, kreatív ötletekkel teli koncepció mentén valósul meg, remek produkció születhet. Olyan, mint az Operaházban most bemutatott, Kesselyák Gergely által rendezett előadás.

A harminckét éves karmesternek a Don Giovanni a negyedik rendezése, ezt megelőzően Verdi Traviátáját, Donizetti Szerelmi bájitalát és Bartók Kékszakállúját álmodta színpadra. A Don Giovannihoz régóta szoros kapcsolat fűzi: zeneakadémistaként, majd karmesterként évek óta figyelte, ismerkedett különféle rendezők felfogásaival, míg elérkezettnek látta az időt saját változatának "megfogalmazására" - először felkérés nélkül, önszorgalomból, önmaga szórakoztatására. Tavaly ősszel fordult komolyra a helyzet, amikor kiderült, hogy az Operaházban igényt tartanak az ő Don Giovannijára.

Aki látott már operát "Kesselyák módra", tudja, hogy ezeknek a produkcióknak nélkülözhetetlen velejárójuk a báj, az üdeség, az édes-keserű humor - néha a legváratlanabb helyen is. Pontosan úgy, ahogy például a Don Giovanni története vált egyik pillanatról a másikra vidámról szomorúra, vagy fordítva. Ezek után nem meglepő, hogy a darab elején a lovag kísérője, Leporello a sűrű hóesésben egy hatalmas hóembert gyűr maga alá; hogy Donna Elvira mezítláb rója zavarodott módjára a köröket; hogy a lovag kastélyában artisták lógják-alkotják a csillárt; vagy hogy Don Ottavio írógépén kopogva kéri jegyese, Donna Anna vigasztalására a többieket.

Mindezek mellett és mögött persze sokkal komolyabb dolgokról van szó. Kesselyák Gergely szerint a darab három központi figurája - akik nyitják és zárják az események sorozatát - három világot testesít meg, a kormányzó (kettős szereposztásban Jevgenyij Nyesztyerenko és Kováts Kolos) a lelkit, Don Giovanni (Busa Tamás, Kálmándi Mihály) az érzéki-intellektuálist, Leporello (Ionel Pantea, Tóth János) pedig az anyagit. Ezek ismeretében, és tudván azt, hogy ki kit (és hogyan) győz le, el lehet gondolkodni a három "sík" egymáshoz való viszonyán...

De ne hagyjuk szó nélkül a többi szereplőt sem! A gondosan "katalogizált" - országok és darabszám szerint nyilvántartott - nők Don Giovanni számára nem többek az érzékiség megnyilvánulásának eszközeinél. Három különböző, mégis összetartozó magatartás elevenedik meg előttünk: a meghódított, (ki)használt és eldobott Elvira (Bátori Éva, Fülöp Zsuzsanna) a fájdalom-bosszú-megaláztatás-megbocsátás-szerelem végletei között hánykolódik, a meg nem kapott(?), Ottaviónál többre vágyó Anna (González Mónika, Frankó Tünde) a gyűlölet-erkölcs-hisztéria háromszögében vergődik, míg a meghódítható, kíváncsi, ám időben elmenekülő Zerlina (Herczenik Anna, Mitilienou Cleo) a természet egyszerű gyermekéből válik öntudatos asszonnyá. A férfiak közül, aki nem Don Giovannit szolgálja, az áldozattá lesz - akár a szó szoros értelmében (mint a kormányzó), akár úgy, hogy nevetségessé válik. Utóbbiak közé ketten tartoznak, és nem tudni, kettejük közül ki jár jobban: Masetto (Massányi Viktor, Hábetler András), akinek nevetségessé tételéhez szükség van Zerlinára, vagy Don Ottavio (Kovácsházi István, Timothy Bentch), aki már önmagában is az.

Søren Kirkegaard szerint "az opera hőse Don Juan, (...) ő tesz érdekessé minden más személyt. (...) Ő a közös nevező." Valóban, az erkölcstelen lovag mozgatja a többieket: előle menekül Anna, érte és ellene lángol Elvira, minden ésszerűség ellenére őt hallgatja végig Zerlina, de őt üldözi Ottavio, neki hisz Masetto, és hiába küzd ellene, mégis érte él Leporello. Sőt, mi nézők is az ő hatása alá kerülünk - nemtől függetlenül -, érte izgulunk, vele örülünk, szorongunk vagy menekülünk, akkor is, ha közben nagyon jól tudjuk, hogy a másokkal szemben elkövetett bűnök és erkölcstelen élete miatt a pokolban a helye! Ott, ahová a végén megérdemelten kerül. Szörnyűséges eltűnésével azonban hiányérzetünk támad. Űrt hagy maga után, amelyben mindenkinek - mindannyiunknak - meg kell találni újra a helyét, nélküle. (A fináléban ezt az új világrendben való helykeresést ugyancsak zseniális ötletekkel oldja meg a rendező.)

Bár a züllött, élv- és kalandhajhász lovag jelenléte irritál, hiánya mégis szinte fáj. E furcsa ellentmondást a rendező azzal magyarázza, hogy Don Giovanni alakjába az emberiség tulajdonképpen saját, meg nem valósítható - mindent leküzdeni és mindenkin átgázolni akaró - vágyait sűríti bele időről időre. Így akár el is hihetjük, hogy az örök csábító, a hűtlen szerető és a - ha az érdeke úgy kívánja - lelketlen társ mi magunk vagyunk. Vagy néha ezek szeretnénk lenni. Egy kivétel van a lovag gaztettei között, amely nem előre megfontolt: a gyilkosság. Ennek ellenére éppen a megölt kormányzó (a későbbi kővendég) lesz Don Giovanni végzete.

Lesznek nézők, akik az opera végén fellélegeznek: végül is jó így a világ. És lesznek, akikben ott marad a kétely: nem biztos, hogy minden rendben van.

(A Don Giovanni december 13-án és 17-én, majd február 17-én és 27-én, valamint április 16-án és 22-én látható az Operaházban. A jelmezeket Zeke Edit, a díszleteket Valcz Gábor tervezte. Az idei előadásokat Kovács János vezényli, jövőre maga a rendező áll a zenekar élére.)