Kelemen, Klementina

A gyerekkor vége

2003.12.13. 00:00

Programkereső

Tíz éve Héja Domonkos tizenkilenc éves volt, a Zeneakadémiára járt, és szinte véletlenül alapított egy zenekart. Ma huszonkilenc éves, karmester, és a Danubia Ifjúsági Zenekarnak megjelent az első nagylemeze.

- Jól emlékszem, hogy az ön nevét már olvastam Hungaroton-lemezek borítóján? Ugye, szoprán szerepeket énekelt kisfiúként?

– Nem jól emlékszik. Az az öcsém volt, Benedek.

- Akkor hát muzikális családból jött.

– Az édesapám brácsázik az Operában, édesanyám pedig hegedűtanár. De több muzsikus nincs a családban.

- Gondolom, kora gyermekkorától karmesternek készült, és hurkapálcával vezényelt a rádió előtt.

– Mondják, de szerintem minden gyerek kalimpál a rádió előtt. Később viszont valóban úgy írattak be hangszert tanulni, hogy valamennyire mindegyikhez értsek. Először elkezdtem ütőhangszereken játszani, aztán zongorázni, utána hegedülni. Két év múlva fölvettem a trombitát, később pedig egy évig brácsáztam is.

- És ha nem jön össze a karmesterség, akkor most semmilyen hangszeren nem tud rendesen játszani?

– Zongorázni elég jól tudtam, és ütőhangszeresként, azt hiszem, meg tudnám keresni a kenyerem.

- De karmester lett, sőt művészeti vezető. Nem korai? Mások ebben a korban asszisztensek.

– Voltam én is egy évig a Fesztiválzenekarban, sőt tovább is.

- Valóban olyan nehéz megkapni ezt a pozíciót?

– Nagyon kemény volt a felvételi. Egy hétig zajlott reggeltől estig, és szúrópróbaszerűen kaptuk a kérdéseket, hogy na, most ki játszott hamisan, na, most mi volt a baj, na, most vezényelj. Hatan voltunk kiválasztottak, és a végén én kaptam meg az ösztöndíjat.

- Mint egy karmesterverseny.

– Sokkal keményebb volt.

- Ez az egy évad volt a mesteriskola?

– Szó sincs arról, hogy nem kellene ma is tanulnom. Most is tervezem, hogy valaki mellé elmegyek külföldre, hiszen rengeteget kellene fejlődnöm.

- Csak közben ideszorult egy zenekar élére, ahonnan nem lehet elmenni.

– Véletlenül alakult így.

- Valahol játszani kellett, összegyűjtötte az embereket, és hopp, zenekar lett belőle?

– Pontosan így történt. Ez a zenekar minden előnyével és hátrányával együtt közös munka. Ha úgy tetszik, az én munkám. Ha valahová elmegyek, akkor készen kapok valamit, ami lehet, hogy százötven éves, csodálatos dolog, de mégis mások hozták létre.

- Lenne ereje ellenállni? Ha a Bécsi Filharmonikusok hívnák, azt mondaná, hogy köszönöm, de nekem megvan a saját zenekarom?

– A gyakorlatban ez nem így történik.

- De ha így lenne?

– Egyeztetnék.

- Megjelent az első lemez, amelyen szimfonikus táncokat vezényel. Ez valaminek a kezdete vagy a vége?

– Miért lenne a vége?

- Mert fölveszik a kesztyűt, beszállnak a versenybe a hazai felnőtt szimfonikus zenekarok közé.

– Eddig is ott voltunk. Jelenleg Nemzeti Ifjúsági Zenekar vagyunk, de ez a cím lejár, három évre kaptuk meg, és nem akarjuk újra megpályázni.

- A lemezen Bartók Táncszvitjét is vezényli, ami már nagy falat, nemcsak a hazai zenekarokkal kell versenyezni, hanem a világ legjobbjaival is.

– Ezzel nem szabad foglalkozni. Ki kell ebből nőni, nem lehet folyton összehasonlítgatni magunkat másokkal. Mi így játszszuk, ők másképpen.

- A tempók miatt. Azt érzem, hogy becsületes a lemez, nem hajszolja a tempókat a hatás kedvéért, inkább mindent kijátszanak, de lehetne gyorsabb is itt-ott. Úgy zenélnek, ahogy akarnak vagy ahogy tudnak?

– Én csak egyetlen darabnál érzem, hogy gyorsabb is lehetne, Dohnányi Prestójánál. De az sem technikai okokból lett ilyen. Azóta másfélszeres tempóban adjuk elő.

- Meg szokta hallgatni a felvételt?

– Nem.

- A karmesterség a kompromisszumok művészete?

– Miért lenne?

- Mert semmi sem pont az, aminek lennie kellene. Nem ez a világ legjobb zenekara, nem ez a legjobb lemez…

– De vállalható.

- Nem a Danubiában játszanak a világ legjobb muzsikusai…

– Vannak egyéb szempontok is. Például hogy ki hogyan illeszkedik az együttesbe. Mindig azt mondom, hogy nem kötelező nálunk játszani. Tényleg nem. Aki készületlenül jön a próbára vagy nem gyakorol, nyugodtan elmehet. Minket az tart össze, hogy szeretjük, amit csinálunk, és szeretjük egymást. Biztos vagyok abban, hogy ez hallatszik is.

- Furcsa, hogy nem mondja: szeretjük a zenét, és szolgálni akarjuk a zeneszerzőt.

– Mert az evidens.

- Mitől?

– Mert a zeneszerző alkot, az előadó pedig csak interpretál.

- De ha végiggondolja, kik voltak az elmúlt fél évszázad nagy muzsikusai: csupa előadó. Többnyire karmester.

– Ennek már vége.

- Rossz, hogy ma a karmester nem akkora sztár?

– Persze. De biztosan hazabeszélek. Látom, hogy az embereknek ma is szükségük van sztárokra, csak most nem a nagy karmesterek azok, hanem Beckham vagy a tévésorozatok szereplői.

- Vállalná a sztárságot?

– Azt hiszem, igen.

- Azzal együtt, hogy folyton meglesnék, lefényképeznék, belenéznének a szemetesvödrébe, kihallgatnák, miről beszélgetett ebéd közben?

– Nem szívesen, de ha ez hozzájárulna, hogy az emberek hangversenyre járjanak, talán megérné.

- Miért? Nem jobb, ha a zene megmarad a boldog keveseknek?

– A közönség most is fogékony lenne, megvan benne az érdeklődés meg a rajongás, csak rossz irányba fordul, nem az érték felé.

- Talán nem is hiányzik neki. Miért pont ön lenne az, aki eldönti, hogy mi az érték?

– Nem én döntöm el. De az emberek hasonlók, ugyanarra a dologra többnyire ugyanúgy reagálnak. A penicillin kilencven százalékunknak jót tesz, és van tíz százalék, akinek rosszul reagál rá a szervezete. Ugyanígy van a zenével is, de az ízlést ma pont az a tíz százalék határozza meg, amelyiknek tényleg fölösleges zenét hallgatnia, mert nincs rá hatással. Azok döntenek, akik elzáratják a rádiót, ha klasszikus zene megy.