Jenő

Olyan, mint egy névjegy

2003.12.19. 00:00

Programkereső

Bár Frankl Péter szinte évente fellép itthon, szólókoncertet utoljára tizenöt éve adott Magyarországon. Az 1961 óta Londonban élő világhírű zongoraművész vasárnap este Schubert-, Schumann- és Chopin-műveket játszik a Zeneakadémián.

- Miért kellett a budapesti közönségnek erre tizenöt évet várnia?

– A sors így hozta. Pedig 1972 óta rendszeresen hazajárok, eleinte kétévenként, majd minden évben jöttem. Az utóbbi időben főként a Fesztiválzenekarral, a Rádiózenekarral, a Budapesti Vonósokkal és a Liszt Ferenc Kamarazenekarral játszottam. Örülök is ennek a szólókoncert-lehetőségnek, olyan ez, mint egy névjegy. Emlékszem, amikor 1972-ben – tizennégy évi távollét után – először jöttem haza és szólóestet adtam a Zeneakadémián, a páholyban ott ültek egykori tanáraim, Kadosa Pál, Hernádi Lajos, Fischer Annie, és igen kellett koncentrálnom, hogy el tudjam kezdeni. Később aztán természetessé vált a rendszeres magyarországi jelenlétem.

- Milyen szempontok szerint állította össze a mostani műsort?

– Általában a vegyes programot szeretem, és hát nyilván az sem mellékes, hogy mit tartok mostanság repertoáron. Amikor az ötvenes években még Budapesten éltem, igen gyakran játszottam Chopin-műveket, és bár volt idő, amikor eltávolodtam tőle, később újra visszatértem hozzá, ezért nagy örömmel játszom ismét Chopint. Schubert és Schumann mindig is kedvenceim voltak, Schumann összes zongoraművét annak idején 15 lemezen adta ki a Vox. Érdekes, hogy januárban szólóestem lesz Rómában, a Yale-en és Houstonban, azokon mégis egészen más programot – Mozart-, Schubert-, Bartók-, Kodály- és Debussy-darabokat – játszom.

- Ha már a Yale-t említette, ön 1987 óta a világhírű egyetem vendégprofesszora is. Pedig korábban szerette hangoztatni, hogy a tanítás mennyire nem érdekli.

– Valóban, már elmúltam ötven, amikor rájöttem, nem elég csak kritizálni a zenei oktatást és ízlést, hanem meg is kell mutatnom, mit szeretnék helyette. Addig azt hittem, nincs türelmem a tanításhoz. Azt is tudtam, hogy bármit teszek, az csak csepp a tengerben. De úgy éreztem, ezzel mégiscsak könnyítek a lelkiismeretemen. Sajnos ma a zene – tisztelet a kevés kivételnek – vagy tudományos alapokon nyugszik, vagy a tökéletes technikai kivitelre épül. Uniformizálódik. A spontaneitás, a természetesség, az inspiráció valahogy elvész belőle. Az a szegmens, ami persze kockázatot jelent, de ami az előadásnak az egyediségét adja. A lemezfelvételek tökéletessége a nagyközönség számára állandó egészségtelen összehasonlítási alapot ad. Holott a legnagyobb művészek nem követhetők. Richter, Horowitz, Gould fenomenális egyéniségek voltak, de ha valaki megpróbál az ő stílusukban játszani, az csak karikatúra lehet.

- Gondolom, ezt igyekszik a tanítványainak is átadni. Mekkora sikerrel?

– Nincsenek illúzióim. Sok helyen kértek fel előtte, hogy tanítsak, de a Yale számomra nemcsak azért volt imponáló, mert nagy hírű egyetem, hanem mert a zeneiskolája viszonylag kicsi. A három zongoraprofesszornak mindössze huszonnégy növendéke van. Miközben a Juilliard-on vagy az Indiana Egyetemen ezrek végeznek. Az elmúlt tizenhat évben a tanítványaim különböző pozíciókat értek el, tanárok, kamarazenészek, előadóművészek lettek. Zenei és technikai tanácsokkal elláthatom őket, de az életre igazán nem lehet őket felkészíteni. Én mindenesetre mindent megteszek, ami tudok.

- Debussy és Schumann összes zongoraművét korábban lemezre vette. Tervez még hasonló sorozatokat?

– A lemezgyártásban a fontosabb életműveket már többszörösen felvették. Nem játszottam például még lemezre Beethoven szonátáit vagy az összes Mozart-zongoraversenyt. De a kiadók ezeket nem akarják, mert már annyi verzióban megvan. Így újabb sorozatokat nem tervezek, de azért jelennek meg tőlem CD-k. Magyarországon nemrég a Hungaroton hozta ki Brahms két zongoraversenyét, amit pár éve a Rádiózenekarral, Vásáry Tamás vezényletével vettünk fel, élőben. Sajnos ez egy díszdoboz része, kérdés, önálló kiadványként mikor jelenik meg. Talán a hetvenedik születésnapomra, 2005-re.

- A komolyzenészek amúgy nem szeretik az élő felvételeket.

– Persze, mert van benne kockázat. Én viszont egyáltalán nem bánnám, ha például a hatvanas évek végén a Clevelandi Szimfonikusokkal, Széll György vezényletével előadott két Mozart-zongoraversenyem megjelenne. Vagy a Solti György által vezényelt Bartók első zongoraverseny a Chicagói Szimfonikusokkal. De számos más ilyen rádiófelvételt említhetnék.

- A rengeteg tanítás, koncertezés, lemezfelvétel és utazás közben marad ideje gyakorolni?

– Nem könnyű megoldani. Most is csak nehezen találtam a Zeneakadémián stúdiót. Még jó, hogy szerencsés alkat vagyok, és ha esetleg egy hétig nem játszom, utána hamar ismét formába lendülök. Örülök ennek az adottságnak, hisz bár nagyon szeretek zongorázni, nem akarok teljesen a foglalkozásom rabja lenni.