Olivér

A ráadás elmaradt

2003.12.31. 00:00

Programkereső

Budapesten járt Shlomo Mintz A ráadás sajnos elmaradt. De ez nem a világ jelenleg három legnagyobb és legismertebb (Perlmann, Zukerman, Mintz) hegedűművésze egyikén, Shlomo Mintzen múlt, aki a Magyar Külkereskedelmi Bank Rt. zártkörű budapesti karácsonyi koncertjének egyik sztárvendége volt.

Pedig Mintz valóban igazi meglepetésre készült, és – ha a közönség visszatapsolja – ez méltó ajándék lett volna a telt házas Budapest Kongresszusi Központ legalább a zenéért rajongó részének.

– Majd legközelebb – mondja sztoikus nyugalommal. – Ez a szokottnál szerényebb visszhang nem lepett meg, hiszen tudtam előre, hogy egy bank klientúrájának játszom, ami nem feltétlenül jelent zeneszerető és -értő embereket – legyint.

– Paganini lett volna a ráadás? Mintha ezt említette volna a koncert előtti próbán, az Óbudai Társaskörben Rolla Jánosnak, a Liszt Ferenc Kamarazenekar vezetőjének? Ezzel a zenekarral egyébként nem először játszott, látszott, vagyis hallatszott az összhang maguk között.

– Évekkel ezelőtt, még jóval a berlini fal leomlása előtt szintén Rolláékkal léptem fel a Zeneakadémián. Schubert második szimfóniáját vezényeltem, majd Mendelssohn hegedűversenyét játszottam. 2001-ben pedig a Zempléni Művészeti Napokra hívott meg a kamarazenekar. Mindig jók voltak az itteni emlékeim.

– Ha jól tudom, a „magyar kapcsolat” egyébként is meghatározó volt az ön életében. Ez Fehér Ilonához, Hubay Jenő tanítványához, az Izraelbe kivándorolt magyar zenepedagógushoz fűzi.

- Igen, Fehér Ilona volt az első zenetanárom, aki rajtam kívül jó néhány nagy hegedűművészt, köztük a szintén izraeli Pinchas Zukermant nevelte és indította el ezen a pályán. Ilona néni hatéves koromtól tanított.

– Gondolom, ön is csodagyereknek számított. Zenész családba született. Ki vette észre és mikor, hogy tehetséges?

– Egyéves koromban, 1958-ban hagyták el orosz zsidó szüleim Moszkvát, és velük alijáztam Izraelbe. A családi legendák egyike, hogy én előbb kezdtem el énekelni, mint beszélni, talán nem véletlenül, hiszen anyám énekes volt, apám pedig amatőr hegedűs. Kétéves voltam, amikor a szüleim elvittek a szintén magyar születésű és ugyancsak a háború, a holokauszt után Izraelbe kivándorolt Pártos Ödönhöz, aki itt jól ismert zeneszerző, az Izraeli Filharmonikusok, majd az izraeli zeneakadémia vezetője volt. Pártos azt tanácsolta a szüleimnek, hogy párhuzamosan kezdjek el zongorán és hegedűn tanulni. Előbb különböző tanáraim voltak, és hatéves koromtól Fehér Ilona „vett kezelésbe”. Cholon városába költöztünk, Ilona ugyanis ott lakott, és nem én voltam az egyedüli tanítványa, aki az ő közelébe költözött.

– Meséljen róla: milyen volt?

- Egy nagyon kemény, határozott, de aranyszívű, kis, picinyke asszony volt. Sokan jártak hozzá, de ha nem voltak igazán tehetségesek, zokogva távoztak tőle, mert sohasem kertelt, egyenesen a szemünkbe mondta az igazságot. Csak azokkal foglalkozott szívesen, akikkel érdemes volt, akiket tehetségesnek tartott. Főleg ezért lettek világhírű tanítványai.

– Hány órát kellett naponta gyakorolnia? Nem szenvedett ettől?

– Akkoriban mindennap reggel fél hatkor két óra gyakorlással kezdtem a napot. Az iskola után pedig folytattam. Ezt nem kényszerként fogtam fel, mindig szerettem a zenét, és élveztem a játékot, a zenélést, elsősorban a hegedűt. Nyugodt, kiegyensúlyozott kisgyerek voltam és voltaképpen azt az utat jártam, amit kijelöltek a számomra. Nagyon nehéz feladat, kemény, kitartó munka volt ez, de úgy éreztem, megéri.

– Azután a híres Juilliard zeneiskola, a New York-i tehetségképző intézmény következett. Ekkor már nem nagyon lehetett eltéríteni magát a világot jelentő deszkáktól.

- Tizenhat évesen kerültem a Juilliardba. Előtte, vagyis kilencéves koromban Fehér Ilonához jött el Izraelbe Isaac Stern, és meghallgatott. Azt mondta: néhány év múlva kivitetlek Amerikába, ahol folytatod a hegedűtanulást, de addig is itt keményen gyakorolj, tanulj. Stern igazi mecénás volt, a szó legjobb értelmében. A Juilliardban pedig egy nagyon jó tanárhoz kerültem, aki Fehér Ilonától teljesen eltérő karakter volt. Dorothy De Lay kiváló pedagógus volt, nemcsak a hegedűhöz, hanem a pszichológiához is értett.

– Nemcsak tanul, hanem tanít is? Mikor van ideje – ha jól tudom, Stradivarin játszik – gyakorolni? Talán maga a legtöbbet utazó hegedűs.

– Igen, van egy Stradivarim két évre kaptam kölcsönbe. Tanítással pedig csak nyáron érek rá foglalkozni. Augusztusban egy észak-izraeli kibucban, a Galilban lévő Keset Eilonban tartok évente mesterkurzust. Izraelben él az anyám, ezért is tartom fontosnak, hogy odautazzak. Tized magammal, a legjobb külföldi zeneiskolák professzoraival együtt tanítunk a kibucban, vannak szponzoraink, és ösztöndíjakkal is rendelkezünk. Azokat a tehetségeket vesszük fel, akik például nemzetközi versenyek nyertesei. A célunk az, hogy megpróbáljuk az iskolák elvégzése után a tehetséget segíteni abban, hogy érett művésszé váljék. Az utazásról pedig annyit, hogy ez a pályám legfárasztóbb része. A játék, a gyakorlás semmi nehézséget nem jelent, de az utazás az nagyon megnehezíti a dolgot. A közönséget pedig nem érdekli, hogy én éppen honnan érkeztem, a teljesítmény a fontos. A hallgatót és a zenészt láthatatlan kapcsolat köti össze. Vannak, igaz, egyre kevesebben, akiket nem a CD, hanem az előadó személye is érdekel. A játék mögött mindig ott van az ember.

– A CD azért nagy üzlet is. Úgy gondolja, hogy a hangversenyre járók száma talán emiatt is világszerte csökkent?

- A tegnapi és a mai hallgatóság között van egy nagy különbség. Mégpedig az, hogy a mai közönségnek túlságosan sok információ áll a rendelkezésére. Az előadó iránti kíváncsiság, nyitottság sokkal nagyobb volt régen, mint ma. A sok CD közül, amitől az üzletek polcai roskadoznak, nem tudja már az ember, hogy melyiket válassza. A sokféleségtől pedig az ember az elzárkózással védekezik. Ezért aztán szelektívnek kell lenni. A másik gond pedig, hogy zavarba ejtően sokféle (rock, rap, diszkó stb.) zenéből kell választani.

– Hogyan lehetne a klasszikus zenét jobban népszerűsíteni?

– Magyarországon ennek nagy hagyománya van. Minden magyar zenetanár nagyon jól tanítja a magyar zenét. Fehér Ilona jól ismerte és jól tanította Bartókot. Talán azért, mert a magyar zene, ahogyan a nyelv is, élete szerves részévé vált. Bartókot én is nagyon nagyra tartom, szeretem, és nemcsak játszom, de vezénylem is néha a műveit. Ezenkívül azt a magyar hagyományt is nagyon fontosnak tartom, hogy már korai gyerekkorban megismerkedjenek a fiatalok a hangokkal és megtanulják, hogy egyes hangok szebbek és jobban hangzanak, mint mások.