István, Vajk

Bódulat ütő- és védekezőhangszerekre

2004.01.02. 00:00

Programkereső

Az Amadinda és Presser Gábor koncertje Gong! Megremeg a gyomrunk, vibrál a dobhártyánk, felgyorsul a pulzusunk. Minden porcikánk a ritmus hatása alá kerül. Pörögnek az ütők a dobokon, cintányérokon, csengőkön, kolompokon, a basszusgitáron, a marimbán, a xilofonon és még többtucatnyi hangszeren.

Az elmúlt esztendő utolsó órájában így kezdődik az Amadinda együttes koncertje a Zeneakadémián.

A zsúfolásig megtelt teremben a közönség pillanatok alatt a fergeteges ritmusok hatása alá kerül. Harmadik alkalommal gyűltek össze így ünnepelni az idén húszesztendős együttes rajongói. Ez már törzsközönség.

És nagyon hálás.

Van is miért.

Az Amadinda most is megmutatja, hogy lehet a közismert és alig-alig hallott ütőhangszerekkel ötvözni a klasszikus zenét az autentikus dallamokkal, és közben mindezt harmóniába olvasztani a kortárs zene valamennyi elemével.

A világot járt muzsikusok: Bojtos Károly, Holló Aurél, Rácz Zoltán és Váczi Zoltán rögtön a koncert elején bódulatba ringatják a közönséget. Máskor is, de szilveszterkor ez különösen finom élmény. Egy kicsit kikapcsol a tudat, lelassul a figyelem, felerősödik viszont a fantázia és a remény.

A második számnál aztán hirtelen felgyorsul a szív lüktetése: követi a különleges baszk hangszer, a txalaparta ritmusát. „Magasabbra a tetőt, ácsok” – fut át az agyamon a híres regény címe, amikor meglátom a hatalmas deszkákból összeácsolt hangszert, amelyen úgy kergetik a fakalapácsokkal a hangokat a muzsikusok, mintha ezen múlna az életük. És lehet, hogy így is van.

Az élethalálharcot a humor percei követik. Hangszerré lép elő a befőttesüveg, az alumíniumkanna és a kicsi seprű. Váczi Zoltán Asztali zene kompozíciójában egyszer csak szerepet kapnak a kemény cipők is. Csattannak a talpak az asztalon, óvatos lépések, sietősre váltó kopogások, majd a boldog és végtelen futás visz magával mindannyiunkat. Az út végén vár a morbid meglepetés: egy recsegő csontváz csikorgó mozdulatai állítják meg a futamot. Csak egy pillanatig tart a döbbenet, következhet a fityisz. És a zene kineveti a halált is. Így lehet megkönnyebbülni, a félelmet leküzdeni.

Vendég érkezik. Vígh Andrea hárfájával először egy Csajkovszkij-keringőre kér fel minket, majd az elegancia nyugalmával megpihent publikumot spanyol vidékekre csalogatja. Mintha lágy szellő suhanna át a koncerttermen. Az ütősök éppen csak ujjbegyből kísérik a hárfa selymes dallamát. Minden hang külön-külön, majd a három tétel együtt úgy fon körül, akár egy végtelen védőháló.

Nem is lehetne jobb előtétel az éjfélkor felcsendülő Himnuszhoz. A zenekarvezető Rácz Zoltán a zongorához ül, az első leütött hangra fölemelkedünk a helyünkről. A Zeneakadémia közönsége átalakul kórussá. Boldog új évet!

A pezsgős szünet után pörög a polka. Johann Strauss nélkül nincs még az Amadindánál sem újévi buli. Jöhetnek a tanítványok: Buxi, Dömötör, Mátyás, László, Lajos, Balázs és Tamás fog kezébe ütőt. Közéjük áll Tóth Tamás hegedűs, és máris pörög az ír ritmus. Nesze neked, Michael Flatley! Már-már egy dublini pubban érezzük magunkat. Nem is értem, miért nem perdülünk táncra.

Még ír ritmust dobol az ujjunk a szék karfáján, amikor Rácz Zoltán Horowitzot idézi: mi kell a jó koncerthez? – teszi fel a kérdést. És jön a válasz is: No nem a pénz, pénz és a pénz, hanem a kontraszt, kontraszt és a kontraszt. Így indulunk el azon a rejtelmes, szerteágazó, finoman csillogó dallamsoron, aminek titkos burjánzásával ellentétben a címe: Az egyetlen ütem, amit Joe el tud énekelni.

Ez a líra átölel, védelmez.

Kapunk még egy könnyed swinget. Red Norvo vidám ritmusa készíti elő az est vendégének belépőjét.

A finálé örömzejében Presser Gábor kapcsolódik a társasághoz. Pici ismét óriási. Túlbúgja, túldörmögi, túldúdolja a kongák, üstdobok, csörgődobok ritmusát, majd amikor leejti a hangot, a közönség befejezi a dalt. Mi vagyunk a blues. Mindenki!

A ráadások ráadása a szerepcserék játéka. Az ütősök a zongora mögött tűnnek föl, Presser kezéből sorra röpködnek a félbetört dobverők, ám a ritmus nem reped, nem esik szét, hanem visz keresztül az afrikai siratóénektől a New York-i klubokon át a Sziget fesztiválig, hogy aztán visszaérkezzünk ebbe a vidám baráti társaságba.

Amikor kimegyünk az éjfél utáni körútra, érezzük, hogy egy kicsit repülünk. Alattunk az új évet bódultan köszöntő város. Mi is bódultak vagyunk, és nem csupán a pohárnyi pezsgőtől.