Sámuel, Hajna

Schiff András fél évszázada

2004.01.03. 00:00

Programkereső

Korunk egyik legjelentősebb, világszerte elismert zongoramûvésze, Schiff András a napokban ünnepelte ötvenedik születésnapját. Ebből az alkalomból mutatták be a Magyar Televízióban Az út közepén címû portréfilmet, s ugyancsak a születésnapra, a Vince Kiadó gondozásában jelent meg a Schiff András a zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról címû kötet.

Schiff András ötvenévesen, világutazó művészként is megőrizte játékosságát és - a szó legjobb értelmében vett - gyermeki naivitását. Az út közepén című portréfilmben (szerkesztő-riporter: Bársony Ágnes, rendező: Mérei Anna) is megfigyelhettük, milyen őszinte örömmel csodálkozik rá kedvenc városai, Firenze és Budapest szépségére, egy üvegablakra, egy fasorra, egy kávéházra. Láthattuk erdei séta és teremfoci közben, sőt azt is elárulta, hogy a hosszú utazások alkalmával - a partitúrák tanulmányozása mellett - leginkább pókerezni szeret. E játékossággal magyarázható az is, hogy amikor létrehozta Cappella Andrea Barca nevű saját kamarazenekarát, barátai előtt is titkolta az egyébként nyilvánvaló tényt: Andrea Barca nem más, mint az ő nevének olasz tükörfordítása. Ehelyett kitalálta, megelevenítette Andrea Barca, a jeles XVIII. századi zongorista, zeneszerző és kottalapozó alakját, aki a La ribollita bruciata (A felmelegített és odakozmált étel) című operával aratta élete legnagyobb sikerét. Egy ideig néhányan el is hitték, hogy Barca valóban élt, és Mozart kortársa volt.

Játékosság, naivitás, gyermeki lélek. Ezek a tulajdonságok Schiff András feltétel nélküli zeneszeretetében, a komponisták iránti rajongásában, s így művészetében is nyomon követhetők. Létezik azonban néhány más szempont és tényező, ösztönös felismerés és tudatos döntés, amelyek kiemelték az első osztályú zongoristák népes táborából, s napjaink egyik meghatározó, emblematikus, "véleményformáló” zeneművészévé tették. Az alábbiakban - részben az 1996 és 2003 között vele folytatott, a Magyar Hírlapban megjelent beszélgetések alapján - megkíséreljük bemutatni, melyek ezek a tényezők.

Tematikus hangversenyek

Schiff András hangversenyeit elemezve sokan leírták már, hogy szívesen választ a hagyományostól eltérő, valamilyen szempontból tematikus repertoárt. Ezt az elmúlt időszakban a budapesti közönség is tapasztalhatta: két évvel ezelőtt Schiff négy koncertet adott a Zeneakadémián Chopin és példaképei címmel, tavaly egy Haydn, Beethoven és Schubert utolsó zongoraszonátáit bemutató sorozatra vállalkozott, most a Budapesti Fesztiválzenekarral eljátssza Beethoven öt zongoraversenyét, majd idén ősztől 2006-ig a harminckét Beethoven-szonáta következik, nyolc részben. A kritikusok néha elismerően megjegyzik, hogy az ilyen rendhagyó műsorszerkesztés segíthet "megmenteni” a klasszikus zenét, de Schiff szerint inkább arról van szó, hogy a tematikus koncertek által megőrizhető a művészet nemessége. Bár nem szeretné "felemelt mutatóujjal” nevelni a közönséget, de hisz abban, hogy egy hangversenynek nem pusztán szórakoztató, hanem kulturális értékközvetítő funkciója, feladata is van. Úgy látja, a programválasztással a művész azonnal leteszi a névjegyét - anélkül, hogy akár egyetlen hangot is játszott volna. Éppen ezért nem szereti a világszerte megfigyelhető sztárkultuszt - azt a jelenséget, amikor a publikum a "nagy név” miatt szinte automatikusan megvásárolja a jegyet, és meg sem kérdezi, mi lesz a műsor, mert nem érdekli igazán a zene.

Spirituális üzenetek

Schiff András azt vallja - s ezzel a véleményével nincs egyedül -, hogy Johann Sebastian Bach művészete az európai zenetörténet alfája és ómegája. "Bach zenéje számomra a mindennapi kenyér” - mondta 2001-ben. "A Wohltemperiertes Klavier két kötetét, a Francia és Angol szviteket folyamatosan játszom. Bachnál lehet leginkább megérezni a zene spirituális üzenetét; olyan lelki táplálék ez, amire nagy szükségük van az embereknek. Még azoknak is, akik dialektikus materializmusban nevelkedtek, mert az nem lehet véletlen, hogy sem Bach, sem Haydn, sem Beethoven, sem Schubert nem volt ateista. Bach zenéjében van valamiféle misszió, ami azonban nem jelent hittérítést, mert mindenki azt szűr le belőle, amit akar.” A bachi életmű mellett Schiff András repertoárjának gerincét a bécsi klasszika (Haydn, Mozart, Beethoven) és a kora romantika (Schubert, Schumann) alkotja, de olykor a XX. századig is elmerészkedik, mint ezt néhány kitűnő Bartók-interpretáció vagy a cseh Leos Janacek zongoraműveit felfedező hanglemezek tanúsítják.

Kamarazene, fesztiválok

Szólistaként nem törekszik repertoárjának folyamatos és szinte korlátlan bővítésére; inkább az a fontos számára, hogy a megismert, koncerten játszott vagy lemezre vett remekműveknek újabb és újabb rétegeit, rejtett szépségeit tárja fel. A repertoárbővítés lehetőségeit kutatja viszont a kamarazenében, illetve az utóbbi években már karmesterként is - igaz, e tevékenységeket nem tudja, s valószínűleg nem is akarja elválasztani szólistapályájától. Amikor a műfaji határokról s azok átlépéséről faggatják, szívesen hivatkozik Mozart zongoraversenyeire, amelyek egyszerre bravúros zongoradarabok, igényes kamarazenei alkotások, és a kor operai praxisa is minduntalan felbukkan bennük. Miért kellene tehát a zenét feltétlenül besorolni valamelyik műfaji kategóriába? - teszi fel jogosan a költői kérdést Schiff. Amikor az ausztriai Mondsee-ben létrehozta első saját fesztiválját, az volt az elképzelése, hogy elsősorban kamarazene szóljon, a koncerteket egy bizonyos tematika kösse össze, de a műfajok rendkívül változatosak legyenek. A nagyszerű svájci oboaművésszel, Heinz Holligerrel éppen Budapesten, az 1995-ös tavaszi fesztiválon találtak ki egy olyan kamarazenei sorozatot, amely - Kontrasztok címmel - a fúvósrepertoárra, a zongora és a fúvósok közös játékára épült. A kilencvenes évek közepén Holliger volt Schiff társa az ittingeni zenei napok létrehozásakor is. Zürich közelében, egy régi karthauzi rendházból átalakított kulturális központban évről évre a régizene és a kortárs muzsika találkozik egymással, és a társművészeteket is bevonják a programokba. A kamarazene egyébként Schiff számára nemcsak újabb zenei értékek és élmények, hanem emberi kapcsolatok, barátságok forrása is - a személyes szimpátiát és kölcsönös bizalmat a közös zenélés elengedhetetlen feltételének tartja.

Vezénylés és saját zenekar

Érdeklődése a kilencvenes években fokozatosan fordult a vezénylés felé, amiről úgy vélekedik: komplementer tevékenység, s ezért semmilyen formában nem érinti, legfeljebb árnyalja, s ezáltal segíti a zongorázást. Schiff Andrásnak a vezénylés iránti igénye abból is táplálkozik, hogy már nincsenek az élők sorában azok a dirigensek - így Doráti Antal, Solti György vagy Rafael Kubelik -, akikkel igazán szeretett együtt muzsikálni. A ma is aktív karmesterek közül Bernard Haitink és Fischer Iván felfogása közel áll Schiff zenei elképzeléseihez, de rájött, hogy "a lista sajnos nagyon rövid”, ezért elhatározta, hogy kipróbálja, milyen is az, ha maga vezényli a (bécsi klasszikus) versenyművet, amit éppen játszik. Ez az újfajta kommunikációs lehetőség hatalmas többletet adott számára, s úgy érzi, azoknak a zenekari muzsikusoknak is javára vált, akik vele játszottak, s ilyenkor szinte kamarazenésszé léptek elő. A zongoraversenyek után lassan elkezdett mást is dirigálni: Bach Máté-passióját és Mozart-operákat. Egy tavalyi beszélgetésben karmesteri tervei között említette Haydn A teremtés című oratóriumát és Schubert Esz-dúr miséjét is, mert "ezek a szakrális dolgok nagyon fontosak a mai világban, és zongoristaként biztosan nem találkozhatnék velük ilyen közvetlen formában”. Az arányokra azonban gondosan figyel, évente csak néhány karmesteri meghívást fogad el: például olyanokat, amelyek az Európai Kamarazenekartól, a londoni Philharmonia Orchestrától, egy-két tengerentúli együttestől (Los Angeles, Philadelphia) vagy éppen a Budapesti Fesztiválzenekartól érkeznek.

Ennek a folyamatnak voltaképpen logikus, de mégis bátor lépése volt saját kamarazenekara, az írásunk elején említett Cappella Andrea Barca létrehozása. Ez valójában egy Schiff személyes baráti körére épülő, ha úgy tetszik, zártkörű zenei társulás, amelyben jó néhány közép-európai (cseh, magyar, osztrák) muzsikus játszik, s amellyel általában évente kétszer találkoznak: januárban a salzburgi Mozart-héten, illetve júniusban, az olaszországi Vicenzában, egy ugyancsak Schiff által alapított fesztiválon, melynek a patinás Teatro Olimpico ad otthont. Most körvonalazódik egy harmadik alkalom: a tervek szerint a Cappella a weimari nyári fesztivál rezidens zenekara lesz.

Anyanyelv és európaiság

Schiff András gyakran - így a napokban megjelent kötet monológjaiban is, melyeket J. Győri László jegyzett le - hangsúlyozza az anyanyelvhez, a magyar kultúrához való intenzív kötődését. Miközben a Kurtág és Ligeti utáni zeneszerző-nemzedéket kifejezetten hiányolja, úgy érzi, a magyar irodalom - Kertész Imre, Nádas Péter, Esterházy Péter és mások révén - Európa-szerte egyre inkább felértékelődik. "Ha Budapestre jövök, az egyik legnagyobb öröm, hogy bőröndnyi új könyvet, jobbnál jobb írásokat vihetek magammal, s aztán az anyanyelvemen olvashatok” - vallja. A Firenzében és Londonban élő, világutazó Schiff András ugyanakkor igazi européer, aki nemcsak a zene, hanem az európai kultúra minden ága iránt szenvedélyesen érdeklődik, és mélyreható irodalmi, képzőművészeti ismeretei zongoraművészi és karmesteri tevékenységét is gazdagítják. Nem tartozik a globalizáció hívei közé, de nem is "euroszkeptikus”, mert úgy véli, a kulturális sokszínűség a politikailag és gazdaságilag egységes Európa keretei között is megőrizhető. "Túl sok embernek fontos a magyar nemzeti kultúra - az irodalom, a néprajz vagy éppen a népzene - ahhoz, hogy eltűnjön, felmorzsolódjon” - véli Schiff. "Aggódom, de azért optimista vagyok.”

A Mozart-évről

„Mindannyiunkat, akik igazán rajongunk Mozartért, az 1991-es ünnepségek valósággal elrettentenek és elkeserítenek. Mi szüksége van minden idők egyik legnagyobb lángelméjének arra, hogy éjjel-nappal piaci áruként mutogassák? Az ťilletékesekŤ ilyenkor ellenérvként a következő frázist ismételgetik: nem szabad elitistának lenni, a komolyzenét a tömegek számára elérhetővé kell tenni. Ezt nem úgy kívánják elérni, hogy a tömegeket egy kulturálisan magasabb szintre próbálják emelni, módszeres nevelőmunkával. Inkább az isteni Mozartot degradálják, lesüllyesztik a tömegek színvonalára. Olyasfajta dolog ez, mintha – Isten ments – egy ritka üveg régi francia bort (például Cháteau Margaux-t) ezerszeresen vízzel felhígítanának, hogy több ember ihasson belőle. Mozartból nem lehet Coca-Colát csinálni.”

Fischer Annie-ról

„Tévedhetetlen ösztöne, született – vagy mondhatnók – isteni adottsága volt, ezt társította tudatos elemekkel, mindig tudván azt, hogy meddig mehet el a tudatosítással… Annie hangja több volt, mint szép: nemcsak énekelt, de beszélt is, sokféle volt, minden zeneszerzőnél, minden darabnál más, de mindig esztétikus, sohasem csúf vagy torz. Budapest szegényebb Annie nélkül, mint ahogyan szegényebb a zenei világ is. Mi, akik ismertük és szerettük, soha nem felejtjük el. Milyen szép is lenne, ha a fiatalabbak is betekintést kaphatnának ebbe a kincstárba.”

Bartók Béláról

„Zenéje magyarabb már nem is lehetne. De nem kell magyarnak lennie az előadónak ahhoz, hogy jól játssza. Ami lényeges: az idióma felismerése, amely olyan közel van a beszélt nyelvhez, mint Schubert zenéje a német, Janaceké a cseh, Debussyé a francia nyelvhez. Elôadójuknak ismernie kell e komponisták nyelvének karakterét. Reméljük, a világ hamarosan ráébred, hogy Bartók zenéje nem brutális, nem perkusszív: csak egyes előadásokban tetszik annak.”

Taps vagy csend?

„Bizonyos művek, így Bach passiói, Mozart Requiemje vagy Sosztakovics 15. vonósnégyese után egyszerűen tilos a taps. Be szép is volna, ha ilyenkor mindnyájan csendben felállnánk néhány másodpercre. Mi tapsolni való van az ilyen zenék után?”

/Idézetek a Schiff András a zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról című könyvből (Vince Kiadó, 2003)/