Gyöngyi

Cselló és vidéke

2004.01.13. 00:00

Programkereső

Megpróbáltam elfelejteni, hogy Perényi Miklós a világ egyik legjobb csellistája, mert arra voltam kíváncsi, hogy vajon magamtól is rájön- nék-e. Azt hiszem, igen, de nem olyan könnyen. Nem Perényi miatt, mert ő vitathatatlanul tisztán, nemesen, természetesen játszott a Zeneakadémián, csupán annyit hibázva, amennyit még jólesik észre sem venni. Csak néha egyszerűen nem lehetett hallani őt a zongorától. Pedig Várjon Dénes nem egy oroszlán a hangszer mögött, de az arányok ezen az estén nem feltétlenül voltak csellóbarátok.

Két trükkös darab hangzott el a hangverseny első részében. Mendelssohn Gordonkaszonátájában az a trükk, hogy kedves és egyszerű kis szalondarabnak látszik, közben mégis nagy, szép, mély. Csak Mendelssohn szeret bujkálni, nem a kabátján kívül hordja a szívét. Britten Szonátáját úgy játszották az előadók, mintha ők is olvasták volna a műsorfüzetben Szuromi Fruzsina írását arról, hogy a mű karakterdarabok fűzére, inkább szvit, mint szonáta. Élesen elváltak egymástól tételek, nagy szüneteket tartottak közöttük, amelyekben közönség nemcsak kiköhécselhette magát, de még eszmecserét is folytathatott. A Szonáta C–ben azonban olyan, mintha Britten előzőleg sokat hallgatta volna Bartók Concertóját, és azt fogalmazta volna át csellóra és gordonkára. Van ugyan egy szórakoztató, virtuóz olvasata is a műnek, ez meg is szólalt, az utolsó tétel után Várjon Dénes szinte leszédült a zongora mellől, úgy belefáradt a darabba, de a tételek együtt mintha többet akarnának mondani, mint egymástól így elválasztva.

Az akusztikai össze nem illés mellett volt még egy különös tapasztalat: Perényi Miklós mintha nem várt volna sokat zongorapartnerétől, csak a megbízható alap szolgáltatását, mintha a zongoraszólam lenne a fehér alapozó festék, amelyre fölfesthetné a maga elképzelését a művekről. Az első rész alapján megkockáztatnám, hogy igaza van: Várjon Dénes derekasan dolgozott, de mondjuk a Mendelssohn-szonáta második tételében, ahol nála szólalt meg először a dallam, nem lehet azt mondani, hogy különlegesen inspiratív lett volna a játéka.

Sok minden változott a második részben, Dvorák Esz-dúr zongoranégyesében. Mindenekelőtt az arányok: Perényi Miklóshoz még két vonós társult, Takács-Nagy Gábor a hegedűjével és Papp Sándor brácsával. A hangerőviszonyok ezzel rendbe is jöttek, a három vonós között jobban is lehetett érzékelni az együttes játék, az egymás gondolataira való reagálás örömét. Papp Sándor látszólag egyszerű, sallangmentes játéka mögött nagy tartalékokat lehet sejteni, ha visszafogott is a muzsikus, van mit visszafognia. Takács-Nagy Gábor természetesen nagy és érzékeny zenész, remek partner, de időnként anynyira fájdalmasan hamisan játszott, hogy nehéz volt a hangokban megtalálni az örömöt. De ha sikerült, akkor megérte a fáradságot.