Orsolya

"Erre jutott idő" - David Murray és a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band a Fonóban

2004.01.15. 00:00

Programkereső

Már többször is szóba került, de szívesen ismétlem magam: nekem az nagyon tetszik, hogy egyre több jeles dzsesszmuzsikus jön hozzánk, a mieink társaságában készíteni lemezt. Archie Shepp a Dresch Quartettel, Frank London David Yengibarjannal, Erik Truffaz az Off Course-szal, Charlie Mariano a Balázs Elemér Grouppal, Herbie Mann a Quartet B-vel, Dave Liebman a Budapest Jazz Orchestrával, Palle Mikkelborg Juhász Gábor zenekarával, most pedig David Murray a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Banddel.

Nem mondom, ettől még nincs garantálva egetverő színvonal, de azért megnyílik egy-egy határ, és hát az ismertségünknek sem árt egy kis felhajtás. David Murraynek és Balogh Kálmánnak pedig azzal a valóban súlyos kihívással is szembe kellett néznie, amit az afroamerikai dzsessz és a kelet-európai roma folklór találkozása takart. Még ha - többek közt - éppen a nyitottságukkal híresültek is el.

David Murrayt (1955, Berkeley) ma nemzedéke legjelentősebb tenorszaxofonosaként tartják számon, akinek stílusában éppúgy tetten érhető Ellington líraisága, mint az ayleri free-hagyomány. A hetvenes évek közepén bukkant fel New Yorkban, ahol hamarosan a legelszántabb "felforgatók" táborában kötött ki - tessenek csak a World Saxophone Quartetre, a Clarinet Summitra vagy a Music Revelation Ensemble-re gondolni. De amúgy is, mintha csupa "leg"-ből állna az életműve: nincs még egy pasas, aki annyi kiadónál annyi albumot jegyez, mint ő: esetleg próbálják meg feltérképezni, én nyolcvannál elakadtam. Ami pedig a közelmúltat illeti, leginkább kubai és gaudeloupe-i kalandozásaival (David Murray Big Band: Now Is Another Time; David Murray & The Go-Kwa Masters: Yonn-Dé; David Murray feat. Guy Konket & Klod Kiavué: Creole II) tűnt ki, és hát most már a kelet-európai cigányzenében is büfé.

Ebben a műfajban - illetve ahol a cigányzenéket össze kell boronálni - Balogh Kálmán (1959, Miskolc) a tuti befutó: ő rendezte Andre Heller Magneten Gipsy Show-ját, s nemrég az ugyancsak nemzetközi Usti Opre produkciót is. A képzettségét tekintve mindegy, hogy magyar, cigány vagy zsidó folklórt, klasszikusokat, dzsesszt vagy kortárs zenét kell-e játszania, de Kálmán szívhangjaihoz mégiscsak a cimbalomzenekara áll a legközelebb, mely éppúgy megközelíthető a "vendéglátós" cigányzene újraértelmezése, mint a cigányzene különféle európai stílusai, a dzsessz vagy történetesen más népzenék felől.

Balogh Kálmán cimbalomzenekarát 2001 tavaszán a Mediawave Fesztiválon hallotta David Murray, és a szervezőknek azon mód megpendítette, hogy szívesen dolgozna vele. Hartyándi Jenő és Nagy Ildikó azóta ügyködött, hogy összejöjjön egy közös produkció, s miután a Fonó is mögé állt, nagyjából már csak az időt kellett egyeztetni.

2004. január 10-én délután lázas beállás zajlott a Fonóban. A nyilvános lemezfelvételt megfejelve (amúgy dicséretes módon) a Duna Televízió is berendezkedett a koncert felvételére, szóval képzelhetik - éppen így fest a zenei rendezők álma. És ilyenkor szoktak kavarni az újságírók is, hogy kéne azért kicsit beszélni, előbb Kálmánnal, aztán Murrayvel.

Magyar Narancs: Amit Murrayvel összehoztatok, az most a cimbalomzenekar zenéje, Murrayé vagy egy harmadik, egy újabb minőség?

Balogh Kálmán: Annyiban mindenképpen új, hogy nem az ismert zenéinket játsszuk. Kifejezetten erre a projektre írtuk a számokat, és Murray is hozott magával újabbat meg régebbit is, amit átdolgozott számunkra. Ezeket aztán itt gyúrtuk össze a próbákon, és ha minden igaz, akkor valami valóban eredeti minőség is keletkezett, melyhez hasonlót a cimbalomzenekar közönsége eddig legfeljebb az improvizációs részekben hallhatott. Most erre az oldalra fektettünk nagyobb hangsúlyt, illetve eleve olyan számokat hoztunk, ahol több tere van az improvizációnak, és a folklór kevesebb szerepet kap.

MN: Mondhatni: az improvizációkon keresztül inkább a dzsessz felé mozdultatok el.

BK: Abszolút. Számunkra a dzsessz az improvizáció fontosságát jelenti. Külön-külön megmerítkeztünk már a dzsesszben: Kovács Feri a Dresch zenekarral, Kuti Sanyiék gyakorló vendéglátósként, de Novák Csaba és én is sokat játszottunk dzsesszzenészekkel - csak most együtt és erőteljesebben kellett ebbe az irányba haladnunk.

MN: Murrayre és rád ugyanaz a nyitottság jellemző, mégis felmerül: elegendő-e a dzsessz nyelvének az ismerete az afroamerikai dzsessz és a kelet-európai cigányzene találkozásához, vagy ilyenkor szükség van valami mélyebb, spirituális kapcsolatra is?

BK: A spirituális rész jelen van az életünkben, és a zenélés során gyakran előjön: vannak olyan ajándék pillanatok, amikor kiderül, hogy létezik ilyen kapcsolat. Ezt hagyni kell működni, nem kell vele külön foglalkozni - nem lehet rá felkészülni, és nem lehet erőltetni.
Ugyanakkor a zenetörténet azt mutatja, hogy az amerikai és az európai stílusok történetében számos kapcsolódási pont van. Az első lemezünkön ilyen rokonságra derül fény egy boogie-woogie és egy kelet-európai hora között, és most is született olyan szám, amely a zenei elemek hasonlóságával tűnik ki. A blueshangnak és a dunántúli tercnek a "bizonytalanságát" éppúgy nem lehet hová tenni. A világ zenekultúrájában rengeteg ilyen párhuzam van, és ez elég támpontot ad nekünk: ezekre játszunk rá a zenénkben. De ez csak a dolog eleje. Ahányszor játszunk, annyiszor indulhatunk el más irányba is. Most erre jutott idő. Arról, hogy hónapokon át anyagokat küldözhessünk egymásnak, nem lehetett szó. Ez egy gyors produktum volt, amire mi is rákészültünk, Murray is rákészült, de ha folytatása lesz, akkor változni fog.

MN: Ez azt jelenti, hogy anélkül indultatok útnak, hogy tudtátok volna, hová akartok kilyukadni?

BK: Szerkezetileg kijelöltük az utat, de nem ragaszkodtunk hozzá, és Murray is rugalmas volt: pillanatok alatt átalakította a hozott nótáit. Nem idegen a dzsessztől az ilyen lazább előkészítés, főleg, ha jam sessionszerűen jönnek össze a muzsikusok. Nekünk ugyan nehezebb dolgunk volt, lévén nem standardokat játszottunk. Lényegében az évek folyamán összegyűlt, csak eddig megvalósulatlan ötleteinket hoztuk tető alá. A Feri egyik száma, egy román hora típusú, már vagy négy-öt éve megvan, le is írta, de nem jutott rá időnk. Főleg ilyen dolgok gyűltek össze, bár olyan is volt, amit spontán csináltunk: a Kuti Sanyi éppen most szedett össze egy érdekes dallamot.

MN: Kinek a dolga volt kimondani a "végső szót"?

BK: Általában arra bíztuk, aki a számot hozta. A kialakítás közös, de a döntés mindig a szerző kezében van. És ebből most sem volt vita, nagyjából nyolcvan százalékig azonosan éreztük a dolgokat, nem kellett küszködnünk egymással.

MN: Végül: hogy áll a lelked?

BK: Már a koncerttel kapcsolatban?

MN: Igen, a többiről talán majd később, külön...

BK: Kicsit nyugodtabb vagyok, mint kezdetben voltam. Hogy ez a projekt befuthat, abban nem bízom különösebben, hiszen ahhoz komolyabb promóció és gazdasági háttér kellene. Mégis, rendkívül hasznos volt számunkra. Nagyon örülök ennek az ismeretségnek - David nagyszerű muzsikus, és igen kellemes ember. A zenekarunk pedig kiléphetett általa a world music szokásos kategóriájából, megnyílt egy másik világ előtt, amit különös fontosságúnak tartok a jövőnk szempontjából; s ezért külön köszönettel tartozom mindazoknak, akik fantáziát láttak e projektben, és segítették a megvalósulását.

MN: Valójában mikor hallottál először kelet-európai cigányzenét?

David Murray: Kelet-európai zenét akkor, amikor először jártam Párizsban - a hetvenes években, a metrón. Kimondottan cigányzenét jóval később, inkább az utóbbi években.

MN: Azoknak a lemezeknek, melyeket mostanában kubai és gaudeloupe-i muzsikusokkal készítettél, közös vonása az erőteljes ritmusalap. Ez lehet a híd a kelet-európai cigányzene felé is?

DM: A cigányzenében itt gyakran úgy kezelik a bőgőt és a hegedűt, mintha ütőhangszer lenne - mint ahogy én a basszusklarinétot használom. És mivel nincs dobos, az egész zenekar a ritmusra koncentrál. Egy magamfajta afrikai zenésznek ez persze nagyon fontos, hiszen a ritmusból erednek a gyökereim. De abban a projektben, amin most Kálmánékkal dolgoztunk, épp olyan lényegesek a cigányzenék más alapvető jegyei is. Kovács Ferenctől - aki az egyik legjobb zenész, akivel valaha is találkoztam - sok segítséget kaptam, hogy megismerjem például az erdélyi cigányzenét, az ilyen dolgokkal nem voltam eddig tisztában. Az egyik számot, amit hoztam, Kubában vonósokkal vettem fel, azt most átgyúrtuk, hogy olyan sűrű, nyers, délromán hangzása legyen. A másik darabomnak Budapest lett a címe, abból egy hangot sem írtam le, mielőtt megérkeztem. A város íze, hangulata formálta a felvétel utolsó napjáig, úgyhogy azt is magában foglalja, mit jelentett nekem ez az együttműködés.

MN: Leírható ez a dzsessz vagy a world music hagyományos fogalmaival?

DM: Nyilván benne vannak, de van valami más is. Cigányzenészekkel jó páran dolgoztak már, maga a koncepció korántsem új. Dizzy Gillespie kubai bopot játszott, aztán létrejött a cigány bebop, mindenféle kereszteződésre volt már példa, de azért most igyekeztünk más módon közelíteni hozzá. Kérdeztem Feritől, létezik-e avantgárd cigányzene. Azt mondta, nem tudja, mindenesetre megpróbálhatnánk. - Kár lenne leragadni a Django Reinhardt-biznisznél.

MN: Általában mi kell ahhoz, hogy egy kollaboráció sikeres legyen?

DM: Mi még nagyon az elején vagyunk; talán egy-két év múlva megvalósulhat, amihez hozzákezdtünk. Számomra egy ilyen együttműködés nem egy alkalomra szól. A kubai lemezen másfél évig dolgoztunk, közben négyszer odautaztam, s még vissza fogok menni. Egy lemez ahhoz nem elég, hogy rájöjjünk, mit akarunk valójában. A mélyebb együttműködésben benne van, hogy sokáig tartson.

MN: És az elmúlt öt nappal mennyire vagy elégedett?

DM: Teljesen. Kálmán fantasztikus zenész: rendkívül képzett, abszolút nyitott, és igazán elkötelezett volt e munka iránt. De a többiek éppúgy hozzátették a magukét, szóval maximálisan elégedett vagyok azzal, ameddig eljutottunk. Remélem, lesz folytatása.

Mint (a zenei rendező) Borbély Mihálytól megtudtam, a fő csapás a koncertfelvételre irányult, de minden számot stúdióban is rögzítettek, hogy lehessen esetleg javítgatni, csereberélni. Ennyiben akár biztonságban is érezhette magát este a zenekar, de egy teljesen új anyaggal öt nap után - lemez- és filmfelvétel közepette - a közönség elé állni, az mégiscsak több mint rizikó. A koncert sem úszta meg szárazon: több számát is feszültnek, visszafogottnak vagy szétesettnek éreztem ahhoz, hogy (a koncertalbum tekintetében) különösebben bizakodó legyek. Ami a stúdióban készült, az persze jelenthet kapaszkodót. De én azt gondolom inkább, amit Murray gondolt: ezzel a lemezzel és ezzel a kollaborációval még foglalkozni kell. Pontosabban: komoly hiba lenne hagyni. Hiszen annál messze-messze többet bizonyított.

Tudniillik annak, hogy az első, agyonterhelt koncerttel adódtak-e gondok, valójában semmi jelentősége nincsen. Jelentősége annak van, ami közben ugyancsak kiderült: Murray és a cimbalomzenekar anélkül tudott együtt játszani, hogy az kényszeresnek, csináltnak vagy hazugnak tűnt volna. Annak van jelentősége, hogy Murray nem fújta agyon a számokat, mégsem "korlátozta" magát. Meg annak, ami sikerült. Érvényesen összegyúrni két idegen világot, s közben egy harmadikat teremteni.

Fonó Budai Zeneház, január 10.