Hedvig

Kőbányai szivar

2004.01.16. 00:00

Programkereső

Póka Egon zenéről, iparról és a "rockfőiskoláról" Egy növendék igazít útba a Kőbányai Zenei Stúdió elnevezésű művészeti szakiskolában, az egyetlen magyarországi intézményben, ahol akkreditált könnyűzenei képzés folyik: "Pókát keresi? Csak kövesse a szivarfüst illatát!" A jó tanácsot megfogadva szimatunk egy irodához vezet, melyben valóban ott ül a legendás basszusgitáros, az iskola alapítója és igazgatója, Póka Egon. Vele beszélgettünk zenéről, zeneiparról és az iskoláról.

- Sosem tanulta a könnyűzenét, nem vett basszusgitárórákat sem, mégis kiemelkedő egyénisége a rock műfajnak. A mai fiatalok talán tehetségtelenebbek, hogy tanítani kell őket?

- Basszusgitározni valóban magamtól tanultam, csakhogy mivel tipikus polgári család sarja vagyok, négyéves koromban annak rendje és módja szerint beírattak német- és zongoraórára. Utóbbira több mint tíz évig jártam, volt hát időm megismerkedni a zenei alapfogalmakkal. A mai diákok nagy része ezzel szemben azt hiszi, hogy a zeneelmélet a rózsakeresztesek titkos tana, néhány beavatott bűbájos tudománya. Pedig világos, érthető, logikus rendszer; könnyebb megtanulni, mint egy idegen nyelvet. Tapasztalatom szerint sajnos az általános iskolai zeneoktatás finoman szólva is kívánnivalókat hagy maga után. Az lenne a feladata, hogy zenei alapműveltséget adjon, és a gyerekeket kinyissa a zene felé - de gyakran egyiket sem teljesíti. Nálunk a dob szakon ugyanúgy kötelező tárgy a zeneelmélet és -történet, a szolfézs és a zongora, mint mondjuk gitár szakon, így a növendékek pótolhatják hiányosságaikat. Az alapfokú oktatást egyébként olyannyira fontosnak tartom, hogy egy ideje már játszom egy tizenkét osztályos iskola gondolatával, szívesen tanítanám az általános iskolás korosztályt is, velük óriási hatásfokkal lehetne dolgozni.

- Mindez elég akadémikusnak hat. Nem gondolja, hogy a rock, a könnyűzene épp a lényegét, szabadságát veszíti el, ha ilyen komolyan veszik? Egyáltalán van-e így értelme különbséget tenni komoly- és könnyűzene között?

- Ha igényes, felkészült emberek játszanak, nincs különbség. Az alap- és középfokú képzést is teljesen paralellnek érzem. A skálákat, mondjuk százhúszas tempóban négy oktávon keresztül oda-vissza egy rockgitárosnak ugyanúgy el kell tudnia játszani, mint egy komoly hegedűsnek. A hangszer, a műfaj különbözik, de a zene egy. A felkészültség épp hogy növeli a művészi szabadságot, amit egyébként a dzsessz és a rock jellegéből adódóan sem lehet elvenni senkitől.

- Ha már művészi szabadság: művészeket képeznek, vagy - lévén szakiskola - zeneipari szakmunkásokat?

- Művészt nem lehet képezni. Jó hangszerest igen. Mi erre törekszünk, és szerencsére mindig találni nálunk ilyeneket, amivel az iskola fontos szerepet tölt be. Szinte ez az egyetlen fórum, ahol a szakma találkozik, idősebb kollégák és ügynökök jönnek be, hogy szükség van egy jó dobosra vagy gitárosra, tehát munkaerő-közvetítőként, zenészpiacként is működünk. És a végzett növendékek is rendszeresen visszajárnak hozzánk, hogy lássák-hallják az ifjabbakat, vagy csak úgy, hogy újra beleszippanthassanak az iskola levegőjébe.

- Abba a szivarfüstösbe?

- Hát igen. Kilencvenháromban, mikor sikerült megszerezni az épületet, valaki felvetette, hogy meg kellene tervezni a hely illatát, mert az megmarad, azt nem felejti el, aki itt járt. Aztán ez magától megoldódott. Rajtam kívül szivarozik még néhány kolléga, ami nem szép dolog, de legalább ha a növendék belép az ajtón, illat alapján tudja, hogy ki van bent, és ki nincs.

- Az "illatdizájnnal" tehát nem volt gond. Minden ilyen könnyen jött?

- Korántsem. Régen, mikor az első zenekarokat alapítottuk, magunk fűrészeltük a fát a hangfalakhoz, mindent magunknak kellett összeeszkábálnunk, közben kicsit ki is tanultuk az asztalosmesterséget. Mikor költségkímélő megoldásként a családdal és a baráti körrel hozzáláttunk e romosan kapott épület rendbetételéhez, az is hasonló volt, csak akkor burkolni tanultunk meg egészen jól. Aztán a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete, melynek hivatalos szakiskolájaként működünk, előteremtette a nagy tatarozás fedezetét, úgyhogy 1998-ban el tudtuk kezdeni a tanítást. Akkor még az oktatási rendszeren kívüli intézményként, kvázi tanfolyamként működtünk. Két évvel később akkreditálták az iskolát.

- Amely a köztudatban rockfőiskolaként él.

- Első megközelítésben valóban főiskolát szerettünk volna. Csakhogy akkoriban, a kilencvenes évek első felében rengeteg visszaélésre bukkantak. Könnyű volt az iskolaalapítás, egyeseknek pedig jó bolt: fölvették az állami normatívát, anélkül, hogy valóban oktattak volna. Milliókat lehetett keresni ily módon. Ezért aztán a főiskolává válás feltételrendszerét rettentően megszigorították. S bár a főiskola tervéről mindmáig nem tettünk le, nem akarunk abba a hibába esni, amibe a konzervatórium beleesett. Ők még könnyebben kapták meg a főiskolai státust, így a Zeneakadémia dzsessz tanszakjaként működnek, így viszont megszűnt a középfokú képzés. Tehát ha mi eljutunk oda, hogy főiskolát alapíthatunk, attól még ez az iskola ebben a formájában meg fog maradni.

- Mit kezdhet papírjával az itt végzett növendék?

- Szépen bekeretezheti, kiteheti a falra, mint a diplomákat általában. Ebben a szakmában nem feltétel a végzettség, gondoljunk csak a képernyőn gimnasztikázó popsztárocskákra - habár a gimnasztikához legalább annyira kevés közük van, mint a zenéhez.

- Az efféléket kísérhetik az ön hangszeres növendékei - névtelenül.

- Persze. Az sem ritka, hogy egy ilyen sztárocska lemezén valójában egy növendékünk énekel - ahogy mondja, névtelenül. De legalább van munkája, szükség van a tudására. Más kérdés, hogy szegények sokszor megalázó szerződéseket írnak alá, a minap is kezembe került egy. Negyven oldal kötelezettségekről és szankciókról, aztán fél oldalban az, ami cserébe jár: húszezer forint. Azért, hogy az ifjú zenész kollégák el ne vesszenek az ilyen negyven oldalakban, jogi és gazdasági ismeretekkel is megpróbáljuk őket felvértezni. Számlás világban élünk, elengedhetetlen, hogy ismerjék jogaikat és kötelezettségeiket.

- Az egész világon évről évre egyre kevesebb lemezt adnak el. Bánja?

- Dehogy bánom! Ez a visszaesés a kiadókat érinti, azokról pedig semmi pozitívum nem jut az eszembe. Ma itthon egy négy-ötezer forintos CD árából úgy ötszáz forint, ha jut a zenésznek, szerzőnek, tehát annak, aki a tényleges alkotómunkát végzi. Minél több bőrt húzzunk le róla! A rendszerváltás környékén, emlékszem, hogy vártuk, hogy majd jönnek a nagy világcégek és velük a kánaán. Jöttek - Warner, EMI, Sony - és piacot vásároltak az Amerikában elkészített sztárjaiknak. Itt pedig senki sem szabályozta, hogy milyen legyen a hazai termékek aránya a kiadványokban, vagy hogy milyen módon és mennyivel kellene támogatni az itthoni zenét. Úgyhogy én nem bánnám, ha a kiadók szintjét ki lehetne iktatni a piacról. Márpedig ez a technikának, az internetnek köszönhetően lehetséges, már vannak oldalak, melyekről egy dollárért letölthetők számok.

- De a technika lehetővé teszi a hangszer nélküli zenekészítést is.

- Persze, van egy ilyen szintetikus irányzat. Muzsikusra mégis mindig szükség lesz. A cigaretta elterjedésével sem tűnt el a szivar. Szerencsére.