Ilona

Bizonyíték, nem ígéret

2004.01.20. 00:00

Programkereső

Valami fontosat szeretnék mondani, ami a Fesztiválzenekar koncertjén jutott az eszembe, és talán nem véletlenül éppen ott. Persze előzményként tudni kell, hogy a zenekar még önmagához képest is kiemelkedő formában volt, nemcsak szép volt az első részben Liszt műve, a Két epizód Lenau Faustjából, de jó is. Vagy fordítva: nemcsak jó, de szép is.

Nem valószínű, hogy sokan jöttek el azért, hogy ezt a darabot hallják, amikor a második részben A walkür első felvonása ment, de annál kellemesebb volt a meglepe-tés, hogy a felvezetés sem volt elkönnyelműsködve, Fischer Iván alapos munkát végzett, a zenekar gyönyörűen szólt, tisztán, magvasan, gazdagon zengő mélyvonósokkal. Amikor megszólalt a Pange lingua gregorián dallama, megint kiderült, hogy Lisztet ostobaság félvállról venni, amikor viszont elkezdődött a Tánc a falusi kocsmában, akkor pont ez a vállvonogatós virtuozitás jelentett élményt.

De nem ezt akartam mondani.

A második részben kitört a Wagner-vihar, aztán elkezdtek énekelni. Három jó énekes, Petra Lang, Robert Dean-Smith és Alfred Reiter. A tenornak nagy hangja van, hosszú lélegzete, bölcs belátása, feltűnés nélkül tud pihenni a hosszú szerep alatt, a legfontosabb pontokon azonban odateszi. Kicsit így is kifárad a felvonás végére, de ez nem megy a hitelesség rovására. Alfred Reiter komor, érdekes hangú basszus, van benne távlat, Petra Lang pedig abszolút főszereplő. Jelentéktelennek látszó kis nő, neonpiros hajjal. Aztán föláll, és énekelni kezd. Pontosan nem tudom megmondani, mi ebben a csodálatos. Ahogy énekel, az nagyszerű, de hallottam már hozzá hasonlót. Akkor ahogy ott van, ha leül, és kivonja magát az eseményekből, ha föláll, és ezzel visszatér, játszik, mert hát játszik, nem csupán énekel, megmozdul, és keveredik benne elfogódottság, remény, kacérság. De mielőtt elhinném, hogy ez az este az énekhang dicsérete, ott áll a Zeneakadémia pódiumán három ünneplőruhás ember. Ketten kicsit közelebb egymáshoz, a harmadik távolabb, szól a zenekar, és ebben is benne van az egész történet.

Játszanak az énekesek, ami önmagában veszélyes is lehetne. Ha kicsit is alacsonyabb lenne a színvonal, nevetséges lenne, hogy egy frakkos úr kihúz egy képzeletbeli fából egy képzeletbeli kardot. Így viszont az tűnik nevetségesnek, amikor az operaszínpadokon rongyokba öltözött énekesek teszik ugyanezt. Itt van a Gesamtkunstwerk, nem ott.

Még ez sem a lényeg. Hanem hogy elindul az az óriási fokozás a Tavaszi dallal, és megy, bomlik, fejlődik, tombol, elér a tetőpontra, ordít a zenekar, a két énekes átöleli egymást, aztán vége, csattan a taps. És eszembe jut, hogy mit is akartam mondani: akárki akármit is mond, létezik olyan, hogy szerelem. Láttam, hallottam.