Orsolya

Francialecke

2004.01.23. 00:00

Programkereső

Django Reinhardt-fesztivál Washingtonban Mondhatnak a politikusok, amit akarnak: Amerika és Európa szövetsége szilárdabb lábakon áll, mint holmi elnökök jó- vagy rosszkedve. Itt van például a dzsessz.

Az Amerikából érkezett zenét a harmincas években egy Django Reinhardt nevű belga cigány gitáros és a párizsi hegedűs Stephane Grappelli úgy „lefordította”, hogy a világ hetven éve jár a csodájára. A washingtoni Kennedy Center dzsesszklubjában most a francia cigány Dorado Schmitt fergeteges Django Reinhardt-fesztivált teremtett – egy icipici Bush-bírálatra és az Európa utáni kiadós honvágyra is alkalmat adva.

A Kennedy Center egyébként se nem kisebb, se nem szebb, mint a Kremlben lévő egykori Kongresszusi Palota. Egy ilyen helyen lehetetlenség intim dzsesszklubot működtetni – de próbálkozni azért szabad. A bársonyfüggönyökkel körülvett, lesötétített helyiségbe kis kávéházi asztalokat állítottak, a bejáratnál csendben működik egy alkalmi bárpult, de a lényeg persze a zene. Utóbbi a nyilván még jóval az iraki háború miatti látványos összeveszés előtt lekötött washingtoni francia kulturális fesztivál keretében érkezett.

Amikor az időpontot lekötötték, még szó sem volt arról, hogy a kongresszus büféjében átkeresztelik a sült krumplit (French fries helyett a mai napig Freedom friest árulnak), vagy hogy „hazafias” amerikai humoristák betegre keresik magukat a gyáva békazabálókról faragott primitív vicceikkel. De ez mind nem is érdekes, mert amikor Dorado és fia, Samson Schmitt belecsap a húrokba, egy időre mindenki visszarepül a háború – a második világháború – előtti boldog békeévekbe, amikor még úgy tűnt, hogy a szving mindenen átsegít.

A társulat tagja még egy harmonikavirtuóz, aki első pillantásra leginkább szomorú bárzenésznek tűnik, és a legbravúrosabb futamokat is olyan melankolikus arckifejezéssel képes játszani, mintha azon merengene, hogy miért is hagyta el éppen most a felesége. Ludovic Beier annyira párizsi, hogy az már szinte fáj, de egy Amerikában dolgozó magyarnak a kínok kínját nem is miatta kell elszenvednie, hanem mert bejön Florin Niculescu, akinek a dzsessz is közép-európai cigányzene: így csak otthon tudnak hegedülni. A nagybőgős Brian Torff amerikai létére annak idején Grappellivel járta be Európát – most ő az egyetlen, aki elereszt egy politikai poént: – A következő számot inkább konferálja be Ludovic, mert az én franciatudásom sajnos olyan, mint Bush elnök angolsága. (A közönség melegen tapsol, úgy látszik, a Pentagon és a Fehér Ház nem vásárolta fel a francia fesztivál jegyeit.)

Schmitték feszes gitárjátékát angyalian oldja a Kubából régen Amerikába költözött Paquito D’Rivera, aki már az egész világot leszaxofonozta a lábáról, az öszszes létező stílus a kisujjában van, mit neki egy kis harmincas évekbeli szvinget fújni!? A roma–francia–román–kubai– néger világzene biztosan kifog bármilyen texasi republikánuson: hát hogyan lehet haragudni ezekre az európaiakra?

Washington, 2004. január