Előd

Csend és kiáltás

2004.04.01. 00:00

Programkereső

Utána kellene nézni egyszer, kinek támadt a ködös múltban az az eszement ötlete, hogy egy koncerten a művészeknek szánt köszönetét és elismerését tenyere hangos összecsapkodásával tolmácsolja. Ez az elképesztően ronda, közmegegyezéssel keltett zaj jól megfér mondjuk a Rákóczi-indulóval, de vannak hangversenyek, amelyek végén azt kívánom, bár ne áldoznánk fel a konvenció oltárán azt a különleges minőségű csöndet, ami csak különleges minőségű előadásokat követően marad – szinte tapinthatóan – a teremben.
8d2cc243-5584-49db-aa4f-2db851ccb345

Március 28-án a szegedi Alsóvárosi templomban, Arvo Pärt János-passiója után a közönség szerencsére csak nehezen ocsúdott révületéből, s a mű utolsó csend-ütemével a szerző is gondoskodott arról, hogy legyen időnk visszatérni a transzcendens régiókból a templom fűtetlen padjaiba: így hosszú másodpercekig tarthatott a döbbent szilencium.

A hagyományos kritikaírás (már ha van ilyen) eszközei nem igazán használhatóak e koncert kapcsán: nem lehetséges pl. klasszikus értelemben vett csúcspontokról beszélni. Az észt szerző nem illusztrálja, hanem felmutatja a történetet: a maximális drámaiság a minimumra szorítkozó zenei alapanyagból születik meg. Könnyen értelmezhető, látványos (hallványos) zenei fogások helyett Pärt a hallgató intellektusában és a meditatív hangvétel erejében bízik – bár mintha ez a „bízik” is túl aktív ige lenne itt.

A tenor- és basszusszólóra, énekes kvartettre, vegyeskarra és kamaraegyüttesre írt János passió azon művek sorába tartozik, melyeket Pärt „harangzúgás-zenék” névvel illetett az 1970-es évek második felétől. A költői megjelölés nagyon is racionális szerkezetet takar. A harangzúgást egy hármashangzat hangjain belül mozgó, de annak felrakását folyamatosan változtató együttes adja, melyet kis lépésekből építkező motívumok, süllyedő-emelkedő diatonikus skálák vesznek körül. A ritmikai eszköztár hasonlóan szerény: egymással arányos rövid, közepes és hosszú hangokból lehet válogatni. Ennyi.

Mindezek ismeretében el lehet képzelni, mekkora feladat hárul e passió előadóira. Nincsenek váratlan harmóniai fordulatok, frissítő ritmus-ötletek; a változatosságot legfeljebb az egyes szereplőkhöz kötött tonális rétegek ütközési lehetőségei és a meditatív áramlásból időnként kitörő kórusszakaszok adhatják. Jellegében talán a gregorián áll legközelebb Pärt zenéjéhez: abban tapasztalhattam utoljára, megfelelő környezetben, mekkora eseménnyé tud válni egy szekundlépés is.

Lenyűgöző volt az az alázat, ahogy az előadók megadták magukat ennek a szokatlan világnak. Jelentős színpadi gyakorlattal rendelkező énekesek és hangszeres művészek tudtak elhagyni minden külsőséget, hogy ne maradjon belőlük más, mint egy-egy csodálatos eszköz, amely Krisztus szenvedéstörténetét közvetíti. Nincs az a horrorra játszó, vértől és agyvelőtől csöpögő, szövegtelen gépkórus-üvöltéssel aláfestett passió-film, ami átélhetőség és drámai erő szempontjából a nyomába érhetne annak az élménynek, amit e fiatal művészek adtak hallgatóságuknak ezen az estén.

Szívből remélem, hogy a terveknek megfelelően hamarosan Budapesten is hallhatjuk ezt az előadást. Ha tehát a közeljövőben ezt látják egy plakáton,

Cser Krisztián, basszus (Jézus)
Megyesi Zoltán, tenor (Pilátus)
Tóth Zsuzsanna, szoprán (evangélista)
Csapó József, kontratenor (evangélista)
Mészáros Péter, tenor (evangélista)
Csillag Béni, basszus (evangélista)

Szirtes Edina, hegedű
Steiler Tamás, oboa
Ludmány Sebestyén, cselló
Belházi Gyula, fagott
Németh Csaba, orgona
Victoria Kamarakórus, Szeged
Discantus Énekegyüttes, Budapest

Vezényel: Cser Ádám

és netán egy Gibson-féle mozijegy lapul a pénztárcájukban, szerintem ne a moziban keressék a nagypénteki varázst. Arvo Pärt többet tud a kereszt botrányáról.