Hedvig

Három nagy szerző: Mozart, Bartók, Smetana

2004.04.02. 00:00

Programkereső

Mint afféle rossz kritikus, kettős előítélettel mentem a múlt vasárnap esti koncertre: 1) rettenetes lesz a terem (a Hotel Royal bálterme), 2) csodálatos lesz az előadás (Hagen Quartett). Az elsőben szerencsére csalódnom kellett, a másodikban szerencsére nem.
1a916d06-d44c-4ef0-9ae4-b2a9fd9f7863

Gyönyörűen újították fel a Hotel Royal báltermét és akusztikájában is, méretében is tökéletesnek bizonyult egy vonósnégyes-koncert számára. Ha valami kifogásunk lehet ellene, az az elképesztő giccsparádéval összehozott festmények a falakon: jobb oldalon neves magyar zeneszerzők, bal oldalon neves magyar költők és írók, szemben pedig Bartók és Liszt arcképe között egy ismeretlen szakállas úr, akinek személyiségét homályba burkolja az ízléstelenség. De szerencsére nem képtárba, hanem koncertre mentem, mégpedig nem is akármilyenre.

Aki a Hagen Quartettet ismeri, tudja, hogy a három testvér (Lukas Hagen: első hegedű, Veronika Hagen: brácsa, Clemens Hagen: cselló) és a hozzájuk csatlakozott Rainer Schmidt vonósnégyes-játéka egyedülálló. Hosszan lehetne sorolni verseny-díjaikat, Harnoncourttól Kurtágig mestereik sorát, lemezeik lelkes kritikáját. Mindent tudnak a vonósjátékról, és bármelyikük szólista lehetne a világ bármely pontján (elő is fordul velük néha), ugyanakkor – a három testvér esetében szó szerint is – vérükben van a kamarazene, és az előadandó művekről úgy képesek újat mondani, hogy a korabeli előadási stílust a rárakódott interpretációs hagyománnyal együtt kiválóan ismerik – legyen szó bármely korról.

Mondjuk Mozartról. Akinek kvartettjei sokak – például e sorok írója – szerint a kvartett-irodalom csúcsát jelentik. Az általa is reprezentatívnak szánt hat Haydnnak ajánlott vonósnégyes és a műkedvelő csellista porosz királynak írott három késői kvartett áttetsző faktúrájával, polifon szerkesztésével, már-már felfoghatatlan érzékenységével szinte lehetetlen feladat elé állítja az előadókat. És valóban, nem sokszor hallani maradéktalan élményt nyújtó Mozart-kvartett előadást. Az ember a sok túlvibrált, hangszernyűvő, testes hangú interpretációtól inkább a partitúrához, a zongora szikár hangjához, két kezéhez és a képzeletéhez fordul.

Vagy a Hagen Quartetthez. Vasárnap este – bevallom: koncerten életemben először – végre semmi zavaró tényező nem vonta el a figyelmemet egy Mozart-kvartett hallgatása során. A B-dúr kvartett (K 589) kezdőtémája kristályszerű hangon szólalt meg: a hangzás egyszerre volt tökéletesen áttetsző, mégis törhetetlenül erős. Kiderült, hogy a „piano” pusztán annyit tesz, halkan, s nem jelenti a hang elvékonyodását, erőtlenné válását, még vonós hangszereken sem. És Hagenék az idővel is lenyűgözően bánnak: van bátorságuk az egyes formarészek határain tovább várni, ha a zene azt kívánja, finoman gyorsítani vagy lassítani, ha arra van szükség, s ettől előadásuk – pusztán természetes lélegzése által – egyszerre élővé válik.

Bartók 2. vonósnégyesének előadásában is ez a természetesség fogott meg: a mesterségesen létrehozott, szinte áttekinthetetlenül komplex konstrukció – Beethoven késői kvartettjeinek leszármazottja – Bartók szándékának megfelelően élő organizmussá vált Hagenék kezében. Minden gesztusnak, minden frázisnak, minden zenei gondolatnak funkciója volt. S így ez a népzenét és Schoenberget Bartókká olvasztó progresszív mű egyszerűnek hathatott, mert érthető volt. Érthető volt, mert az előadók értették. És megnyugtató érzés, hogy nem kell magyarnak lenni ahhoz, hogy Bartók zenéjét megértsük, hogy képesek legyünk visszaadni a 2. vonósnégyes középtételének „barbaro” vágtatását, a tragikus zárótételben itt-ott felbukkanó „magyarosnak” vélt koloritot. Hagenék képesek továbbvinni a nagy magyar vonósnégyesek Székely Zoltán, Végh Sándor és mások által meghatározott Bartók-tradícióját.

A koncert második felében Smetana kevéssé ismert két késői kvartettje közül az „Életemből” alcímmel ellátott e-moll kvartett szólalt meg. Az 1870-es években meglehetősen modernnek számított e mű, mivel elsőként emelte be a programzenét a vonósnégyes korábban szigorúan „tisztán” tartott műfajába. Az első tétel a vágyról szól s belengi a tragédia előérzete. A második tétel könnyűzene: „quasi polka”, a szerző gyermekkorára utal. A csodálatos lassú tétel a szerelem fájdalmáról és boldogságáról beszél, a zárótétel pedig a sikerről, a nemzeti zenei nyelvért folytatott küzdelem megvívásáról szól. Ám a mű végén a zenei anyag hirtelen megtörik, s a brácsa és a cselló félelmetesen halk tremolója fölött egyszerre egy négyvonalas E-hang hasít a fülünkbe, ahogy a fokozatosan süketté váló szerző fülébe egykor, de ellentétben vele, mi hálásak lehettünk, hogy az E-hang mellől nem tűnt el fokozatosan a többi, s így hallhattuk, amint a sorssal szembeszegülő néhány erőtlen gesztust követően három pizzicato akkorddal belenyugszik Smetana az elkerülhetetlenbe.

Hazafelé menet azon gondolkoztam, hogy Smetana valóban annyira nagy szerző-e, ahogy azt ez a vonósnégyese mutatja, vagy a Hagen Quartett előadásában nekem bármi eladható. A lényegen mindenesetre ez nem változtat: csodálatos este volt.