Gyöngyi

Rendez-vous Senlisban – Cziffra Györggyel

2004.04.07. 00:00

Programkereső

Budapest-Párizs: repülővel két óra. Aztán gyorsvasútra szállunk s rövidesen megérkezünk Senlisba, Franciaország bölcsőjébe. Hacsak nem Angyalföldről indulunk, a II. világháború Ukrajnája felől és egy kőbánya büntető-munkatáborán keresztül közelítjük. Akkor 35 év kell hozzá.

Cziffra György 1956. október 23-án ment ki Franciaországba, megelégelve a mellőzöttséget és a megaláztatások sorozatát, amelyek emberi és művészi mivoltában érték. Vele tartott fia és felesége, Soleika, aki mind a mai napig őrzi és ápolja a zongorista örökségét, a fiatal zenészeket és a más ágakban alkotó ifjú művészeket támogató Cziffra Alapítványt és a Zongoraversenyt. 1973-ban vásárolták meg André Malraux kulturális miniszter javaslatára a Saint Frambourg Kápolnát. A szebb napokat látott templomban kiáltották királlyá egykoron az első Capetinget; Soleika látogatásakor azonban egy fizető parkolót talált benne. (Ami valószínűleg nem is jövedelmezhetett rosszul, ismerve Senlis szűk, macskaköves, zegzugos sikátorait.) Cziffra György a kifejezés minden értelmében „a saját tíz ujjával” újította fel a gyönyörű épületet. Itt rögzítették 1980 és 1986 között azt a négy CD-nyi élő zongoramuzsikát, ami tavaly jelent meg az EMI gondozásában.

Nem hangversenyeken vették fel, a Les Rendez-vous de Senlis című kiadvány minden egyes hangja mégis élő. Cziffra György nem volt híve a technika új vívmányai nyújtotta lehetőségeknek, felvételeit soha nem vágták, montírozták. Egy-két tévesztést nem érzett akkora hibának, mint a természetes folyamat megszakítását. Mert úgy gondolta, hogy a vágás által megtörik a darab íve, s elvész az előadás egyszeri, megismételhetetlen spontaneitása.

68639b73-f220-4508-be43-4ffebd2f6c9f

Spontaneitás. Hogy is ne lett volna ez fontos egy olyan előadóművésznek, aki a mindennapi fekete kenyérért hosszú évekig éjjeli lokálokban rögtönzött ismert dallamokra? Aki hamarabb tudott négyévesen az angyalföldi pianínón terc- és kromatikus skálát játszani, mint hogy ismerte volna a kottát? Ez egyébként szerinte minden komoly zongoratanulmány alapja. „Sokkal jobb, ha akkor hatolunk be a kottaolvasás titkaiba, amikor a kezek már összebarátkoztak a billentyűkkel és a gyerekben az az érzés kel életre, hogy az ő saját akaratát fejezik ki ujjai, melyek immáron meghódított terepen mozognak.” (Cziffra György: Ágyúk és virágok). Ez a szükség szülte, nem éppen hagyományos módszer mindenesetre Cziffra Györgynél fergeteges technikai tudáshoz vezetett. Amiért aztán sokáig sértődött féltékenység vette körül.

A hangszerrel tehát soha nem kellett küzdenie. Ő maga mondja viszont: a háború, a kényszermunkatábor és az éjszakai szórakozóhelyek úgy letompították stílusérzékét, hogy amikor 1953-ban végre igazi, komolyzenei koncertlehetőséget kapott, hosszú és fáradságos munkával tudta csak ismét kifinomulttá tenni. Hogy harca milyen eredménnyel járt, azt eldönthetjük az első korong hallgatása közben. Talán meglepő, hogy a nagy romantikusok, elsősorban Liszt kiemelkedő interpretátoraként ismert Cziffra György Couperint, Ramerut, Lullyt, Daquint és Bachot játszik. Még meglepőbb, hogy hogyan. Nem, egyáltalán nem historikusan, de olyan érzékenyen és finoman, őszintén és sallangmentesen, hogy életre kel keze alatt a francia barokk anélkül, hogy modorossá válna. Cziffra György egyéniség. Akkor is, ha Rameaut játszik, és akkor is, ha Chopint.
A második CD-n például. A zongoraművész könyvében így jellemzi Liszt Chopint: „Nem volt költő, de ennél jóval több. Ő volt az egyetlen olyan metafizikus, aki képes volt csillagászati pontossággal elemezni az emberi lélek legkisebb remegését is. (…) Az egész ember csak egyetlen, állandóan felvevőképes membrán volt, amely szüntelenül gyűjtötte saját belső univerzumának lüktetéseit, olyan jelzéseket, melyeket lángeszű szelleme azonnal érzéssé változtatott.” Amelyeket aztán Cziffra György ihletetten, hitelesen tolmácsol. Játékán érezni, hogy nem folyik rajta keresztül a zene, hanem minden hang formálja egyéniségét.

Azok a hangok is, amelyek a bárokban születtek meg egy-egy fergeteges improvizáció közben. A kiadvány negyedik korongjáról Brahms Magyar táncainak átiratát hallgatva érezzük csak meg, mit jelent az, hogy valaki ura a hangszernek és ura a zenei anyagnak. Annyira, hogy lényegében azt csinál vele, amit akar. Jazzes, magyaros elemek keverednek a szaggatott, hullámzó, érzelmektől feszített hangok közé. Hogy volt-e néha Cziffrának honvágya? Ebből a felvételből megsejthetjük.

És persze hátra van még Liszt. Az első és legfontosabb, meghatározó élmények egyike. A harmadik lemez nyújt keresztmetszetet Liszt Ferenc és Cziffra György kapcsolatáról. Amit tíz darabban nehéz összefoglalni, hiszen legendás. A zongoraművész úgy játszik Liszt-műveket, mintha éppen akkor születnének, nem „csak” újra-, hanem megalkotná a darabokat. Őt ugyan nem ábrázolták a birtokában lévőnél több kézzel, de a szájukat tátó kollégák néha megvizsgálták a zongoráját, vajon mitől tud egyszerre annyi rengeteg hang szólni rajta. Pedig nem mitől. Hanem kitől.

(Cziffra György 585340 2)